Egyedülálló lehetőséget kínált az ‘56-os forradalom ötvenedik évfordulója Magyarország számára, hogy hosszú idő után újra felhívja magára a világ figyelmét. A méltóságteljes megemlékezés helyett mégis elsősorban „a miniszterelnök leleplezett hazugságai”, a kormányellenes tüntetések, a felgyújtott televízió székház és az utcai zavargások miatt került reflektorfénybe külföldön az ország. Bármi legyen is ezen események oka, nem öregbítette a magyarok jó hírnevét a világban.
Brüsszelben értetlenül állnak a magyarországi felfordulás előtt, ami abszolút nem illik bele a stabil, kiegyensúlyozott demokrácia képébe, ami az utóbbi években hazánkról Európában kialakult. Magyarország a súlyosbodó gazdasági egyensúlyi problémák ellenére szeptember közepéig politikai szempontból a stabilitás szigetének számított a közép-európai térségben, ahol több új uniós tagállamban – Lengyelországban és Szlovákiában – populista, nacionalista kormányok kerültek hatalomra, Csehországban pedig tartós politikai patthelyzet alakult ki (lásd külön írásunkat).
Wilfried Martens. Az Európai Néppárt elnöke lemondásra szólította fel Gyurcsány Ferencet.Fotó: MTI
Az európai integráció jelenlegi foka megengedi ugyan az Európai Bizottságnak, hogy rákoppintson a költségvetésből felelőtlenül költekező kormányok orrára, a tagállamok politikai életébe viszont csak nagyon körülhatárolt ügyekben szólhat bele. S nem csak arról van szó, hogy az EU-nak hivatalosan egyáltalán nincs véleménye a magyarországi felfordulásról, de mivel nem léteznek az egyes tagállamok belpolitikai fejlődését figyelemmel kísérő mechanizmusok, az események hátteréről is meglehetősen korlátozottak az információi.
Részben a helyzet felszínes ismerete lehet az egyik oka annak, hogy a két legnagyobb európai politikai család, az Európai Néppárt és az Európai Szocialista Párt miért vette át kritikátlanul magyar tagpártjainak véleményét, amikor állást foglalt a magyar eseményekről. Az Európai Néppárt, amelynek egyik alelnöke Orbán Viktor, a Fidesz – Magyar Polgári Párt vezetője, a magyar kormányfő hazugságot beismerő hangfelvételének kiszivárogtatását követően példátlan módon lemondásra szólította fel Gyurcsány Ferencet, akit viszont a történtek ellenére bizalmáról biztosított Poul Nyrup Rasmussen, az európai szocialisták főnöke, a jobboldali ellenzékre és annak vezérére hárítva a felelősséget a békétlenségért. „Az EU egyik alapszabálya annak feltételezése, hogy senki nem hazudik” – mondta erről lapunknak Schöpflin György, aki a Fidesz színeiben ül az Európai Parlamentben.
EGYMÁS TORKÁNAK ESTEK. Bizonyos mértékig még szórakoztató is volt elnézni, ahogy a dán Rasmussen és Wilfried Martens, az Európai Néppárt elnöke, egykori belga kormányfő magyar testvérpártjaik védelmében egymás torkának esett. Megfigyelők szerint különösen utóbbi védte nagy vehemenciával a mundér becsületét, amit egyesek Orbán Viktor szembeni gyengeségének tulajdonítanak. Egy Martenst elég jól ismerő forrás szerint viszont a néppárti elnök őszinte meggyőződésből állt ki a magyar ellenzék mellett. Oly sok más nyugat-európai politikushoz hasonlóan azonban abban talán hibát követ el, hogy Kelet- és Közép-Európában nem lehet a nyugati mércék alapján eligazodni. „Úgy látom, hogy akármilyen hibákat is követett el a jelenlegi kormány, fennáll a veszélye, hogy 1956 emlékezete bemocskolódott. Olyan emberek politikai játékszerévé vált, akik csak keveset tudnak róla” – fejtette ki a nevének elhallgatását kérő forrás.
Brüsszelben ki-ki párt- és személyes szimpátiái, a rendelkezésére álló információk, valamint saját politikai és erkölcsi mércéi alapján ítéli meg a Magyarországon történteket, ha egyáltalán van önálló véleménye róla. Egy hazánkat viszonylag jól ismerő bizottsági illetékes szerint a magyar gazdaság valós helyzetéről a lakosságot hosszú időn keresztül félrevezető Gyurcsány Ferencnek le kellett volna mondania, hiszen az Európai Unió más tagországaiban ennél jóval kevesebbért is útilaput kötnek a kormányfők talpa alá. Ugyanez a forrás ugyanakkor Orbán Viktort sem kíméli, akit nagyon tekintélyelvű, mások véleményére nem sokat adó, politikailag éretlen vezetőként jellemzett.
Lasse Lehtinen Közép-Európa történelmét meglehetősen jól ismerő finn szocialista EP-képviselő szerint viszont a jelenlegi politikai kultúra ismeretében éppen az lett volna a furcsa, ha a kormányfő lemondott volna. A finn honatya biztos abban, hogy ha 1945 után a szovjet érdekszférába került volna, akkor ma Finnország is ugyanitt tartana. Emlékeztetett rá, hogy hazájának 1917 és 1977 között 61 kormánya volt és hatvan évre volt szüksége ahhoz, hogy normális európai országgá váljék.
Poul Nyrup Rasmussen. Az európai szocialisták fõnöke jobboldali ellenzéket és annak vezérét hibáztatja a békétlenségért.
Fotó: MTI
A Gyurcsány-ügy nem magyar sajátosság, a választási hazugság teljesen szokványos Európában – véli Antonio Missiroli, a European Policy Center (EPC) nevű brüsszeli kutatóintézet szakértője. Szerinte Magyarországon az történhetett, hogy egy már amúgy is felfokozott hangulatban lévő lakosság egy részénél elszakadt a cérna. Az Európai Uniót ugyanakkor kényelmetlen helyzetbe hozta a magyar ügy, mert olyasvalakinek kénytelen politikai támogatást nyújtani, aki nyilvánosan bevallotta, hogy hazudott. Az EU azonban nem a kormányfőt, hanem az államháztartási egyensúly megteremtésére irányuló magyar politikát támogatja – hangsúlyozta.
Az Európai Parlamentben elsősorban a jobboldali képviselők gondoskodtak előbb a Gyurcsány-ügy, majd a tüntetőkkel szembeni október 23-i rendőrségi fellépés napirenden tartásáról. Kormánypárti és ellenzéki képviselők körülbelül negyvenszer szólaltak fel a témában az európai képviselőtestületben, és a két fél közötti vita eldurvuló hangneme időnként már a magyar Országgyűlést idézte. A Fidesz stratégiája érezhetően arra irányult, hogy az Európai Parlamentben lehetőleg minél nagyobb ricsajt csapjon az otthoni események körül, ami részben eredményre is vezetett: Franco Frattini bel- és igazságügyi biztos például ellenzéki képviselők interpellációjára válaszul kért tájékoztatást a magyar hatóságoktól az október 23-i rendőrségi akciókról. A magyar szocialista párti EP-képviselők eközben a tények elferdítésével és Magyarország lejáratásával vádolták meg jobboldali kollégáikat. Schöpflin György fideszes képviselő szerint pártja azért kereste az Európai Parlament nyilvánosságát, mert otthoni tiltakozási lehetőségei elsősorban a kormány és a média magatartása miatt erősen beszűkültek. „Azért normális ez, mert Magyarországon nem normális a helyzet” – mondta a képviselő a Figyelőnek.
NEM HUNGARIKUM. A belpolitikai szennyes kiteregetése az Európai Parlament előtt egyébként nem hungarikum, és elsősorban azoknak a tagországoknak a képviselői folyamodnak ehhez a módszerhez, ahol a politikai erők élesen szemben állnak egymással, és ahol a hitelüket vesztett politikai pártoktól elforduló közvélemény – akárcsak Magyarországon – nagyon ad az Európai Unió véleményére.
A hazánkat Brüsszelben jóindulattal figyelők, miközben nem értik az otthoni politikai erők közötti acsarkodást, abban bíznak, hogy a mostani válság csak baleset volt, ami más országokkal is megeshet. „Azért is sajnálatos, ami történik, mert meggyőződésem, hogy Magyarországnak helye van egy európai szűkebb élcsapatban, ami az egyre bővülő létszámú Európai Unióban óhatatlanul napirendre kell, hogy kerüljön. Fontosnak tartom, hogy ezekben a szerveződésekben új tagállamok is részt vegyenek. Magyarországot liberális hagyományaival, földrajzi helyzetével és haladó értelmiségével az Isten is erre teremtette” – adta értésre egy magas rangú brüsszeli tisztviselő, hogy nem csak magyar, de valahol európai ügy is, ami hazánkban történik.
Közép-Európa: variációk egy válságra
Sokan meglepődtek azon, hogy két és fél évvel az uniós tagság elnyerése után Közép-Európa országai egyszerre meglehetősen mély politikai válságba sodródtak. A visegrádi négyek megingásában – úgy tűnik – az egyedi sajátosságok mellett mindegyikükre jellemző közös tényezők is szerepet játszanak.
A Figyelő által megkérdezett brüsszeli elemzők és politikusok szerint az egyik legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy a sikeres euroatlanti integráció után megszűnt az a közös cél, ami a közép- és kelet-európai országokban a különböző politikai irányzatokat egységbe kovácsolta. „Az EU-tagság perspektívája éveken át elhallgattatta, vagy lecsendesítette a populistákat, mert attól tartottak, hogy ezek hátráltatják majd a csatlakozásukat” – vélekedik Antonio Missiroli, a European Policy Center (EPC) nevű brüsszeli kutatóintézet vezető politikai elemzője, aki szerint a belépés nyilvánvalóan kiengedte ezt a „féket”. „A csatlakozás előtt sikerült olyan közös célokért mozgósítani a pártokat, mint az EU vagy a NATO-tagság. Most ez az egység megbomlott és eljött az ideje, hogy a pártok megkülönböztessék magukat” – fejtegette a Figyelőnek Danuta Hübner, aki Lengyelországot képviseli a helyzeténél fogva semleges Európai Bizottságban.
Missiroli szerint láthatóan a történelmi múlt is súlyos teherként nehezedik Közép-Európára. A politikai térképre rápillantva megállapítható, hogy a posztkommunista pártok majdnem mindenhol meghatározó szerepet játszanak a politikai életben, míg a többi erő – amelynek sokszor a semmiből kellett megteremtenie gazdasági hátterét – sokkal törékenyebb. Az EPC szakértője és mások részben ezért a kommunizmus történelmi örökségében látják a politikai megosztottság egyik okát. Hübner azonban egy másik, ritkábban elhangzó szempontot is felvet, amikor úgy véli, hogy az új tagállamokban a kilencvenes években a piac intézményrendszerének kiépítése sokkal nagyobb figyelmet kapott, mint a politikai intézmények és azon belül a pártrendszer fejlődése. Utóbbi folyamat sokkal lassúbb volt, és többek között abban nyilvánul meg, hogy a pártok sokkal ideologikusabb alapokról politizálnak.
Danuta Hübner. Elhanyagolt politikai intézmények.
Bár Közép-Európa fölött mostanában megszaporodtak a viharfelhők, Brüsszelben azért még nem kapkodnak esernyő után. A hidegvér megőrzésének egyik oka, hogy egyelőre nincs arra utaló jel, hogy a politikai problémák a gazdaságra is átterjedtek volna, noha a makrogazdasági helyzet válságosra fordulása éppen, hogy szerepet játszott a magyar belpolitikai feszültségek kiéleződésében. Másrészt az Európai Unió jószerivel egyetlen tagállamában sem fenékig tejfel manapság az élet, ami nem csak eltereli a figyelmet Közép-Európáról, de relativizálja is az itteni helyzet súlyosságát. „A tagállamoknak egyszerűen nincs mit egymás szemére vetni” – magyarázta egy, az EU Tanácsában dolgozó diplomata, miért olyan visszafogottak a kormányok például a magyar események megítélésében.
De az említett okokon túl az Európai Unió sajátos belső szabályai is gátat vetnek annak, hogy az egyes tagállamok politikai szennyeseit túlzottan kiteregessék a közös fórumokon. Furcsa módon az uniós taggá válás egyik következménye, hogy az illető ország eltűnik az EU politikai „radarjának” látóköréből, éles ellentétben a csatlakozást megelőző szigorú és szisztematikus ellenőrzéssel. A tagállamokat tömörítő Tanácsban ugyanis alapszabályként csak akkor kerülhet napirendre egy tagország belpolitikai helyzete, ha az érintett állam is hozzájárul ehhez. A kissé elnagyoltan az unió végrehajtó szerveként aposztrofált Európai Bizottság pedig sohasem vitatja meg egy-egy tagország belpolitikai helyzetét, ami persze nem jelenti azt, hogy tagjainak ne lenne személyes véleményük. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy a tagállamok és bizonyos mértékig az Európai Bizottság miért ment el szó nélkül amellett, hogy Szlovákiában idén júniusban idegengyűlölő és szélsőségesen nacionalista pártok kerültek hatalomra. Nagyon komoly problémának, például az emberi jogok megsértésének, illetve annak gyanújának kell felmerülnie ahhoz, hogy Brüsszel, majd az Európai Unió cselekvésre szánja rá magát egy tagállamával szemben (erre az uniós szerződés hatodik és hetedik cikkelye ad lehetőséget). Belpolitikai vitákban azonban kizárólag az Európai Parlament és azok az európai gyűjtőpártok foglalnak állást, amelyek kifejezetten párt- és nem nemzeti alapon szerveződnek és politizálnak.
