Kicsit szomorkás a hangulatom mostanában. Ezért nem tudok mosolyogni azon a pikáns „áthalláson”, amelyet az orosz és grúz kormány produkált. Ma egy hete – a Moszkva és Tbiliszi között mind fenyegetőbb feszültség kellős közepén – Grúziában helyhatósági választást tartottak. Mihail Szaakasvili, az Amerikában nevelkedett grúz kormányfő – aki három éve a Moszkvától való függés felszámolásának jegyében vitte győzelemre a „rózsák forradalmát” – pártja élén megnyerte a helyi választásokat. Közölte: ezt „népszavazásnak” tekinti, amely igazolja függetlenségi és nyugatbarát politikáját. Moszkvából a duma külügyi bizottságának elnöke kioktatta a grúz kormányfőt: helyhatósági választások eredményei nem igazolhatják egy kormány politikájának helyességét.
Epizód csak, de helye van a politikai realizmus példatárában. Tőlünk több ezer kilométernyire két (a miénktől eltérő karakterű, és gyökeresen más körülmények között konfrontálódó) politikai erő azonos alaphelyzetre azonos módon reagál. Azt, hogy a két lehetséges érv közül ki melyiket választja – egyszerűen közvetlen politikai érdekük szabja meg. A legitimitás problémájának felvetődése csak a legfrissebb eleme a grúz-orosz konfliktusnak, s jelentősége harmadrendű. Különösen akkor, ha a konfrontáció legújabb, október negyedike óta tartó szakaszához mérjük.
Gömöri Endre, újságíró
GEOPOLITIKAI TÉNYEZŐK. Ezt megelőzően az alaphelyzet a következő volt. 1. A „rózsák forradalmának” 2003-as győzelme óta Grúzia nyíltan hirdette: csatlakozni akar a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. 2. Noha világos volt, hogy ez csak évtizedes távon képzelhető el, Brüsszel és Washington elvben támogatta a Szaakasvili-rezsim törekvéseit. Bush több ízben látványos körülmények között fogadta a grúz elnököt a Fehér Házban. 3. Moszkvát természetesen irritálta, hogy a kaukázusi régió egy stratégiailag fontos volt szovjet tagállama a NATO-csatlakozás előtt – vagy akár anélkül – amerikai befolyás alá kerülhet. (Grúz ellenőrzés alatt van a Fekete-tenger keleti partjának tekintélyes része. Emellett határos Törökországgal és Örményországgal, valamint Azerbajdzsánnal. Ráadásul a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között fekszik. Így krízishelyzetben fontos szerepe lehet a Kaszpi-tenger menti olajvidék ellenőrzésében.) 4. Moszkva legfontosabb ellenlépése két grúz tartomány (Abházia és Dél-Oszétia) elszakadási törekvéseinek ösztönzése. Ezt az oroszok mindig cáfolták, de mindkettőben felfedezhető orosz katonai jelenlét. Sőt, Grúzia kellős közepén is maradt egy nagy orosz katonai bázis.
Ez volt a helyzet szeptember végéig, amikor a grúz kormány közölte: négy orosz tisztet kémkedés miatt letartóztattak. Moszkva ultimátumban követelte Grúziától a tisztek szabadon bocsátását. Tekintettel az erőviszonyokra és az egyébként is kiéleződött kapcsolatokra, Tbiliszi engedett, és október 3-án kiadta a kémkedéssel vádolt tiszteket. Másnap, október 4-én, tehát már ultimátumuk teljesítése után, az oroszok általános politikai és gazdasági támadást indítottak Grúzia ellen, megnyitva a válság új szakaszát.
ERŐFITOGTATÁS. Vlagyimir Putyin orosz elnök reggel köszönetet mondott a duma képviselőinek, akik előre jóváhagytak minden Grúzia elleni intézkedést. Néhány óra múlva az orosz kormány elvágta a Grúziába vezető vasúti, légi és országúti kapcsolatokat, majd leállította a postai forgalmat és megszüntette a pénzátutalás lehetőségét. (Grúzia hatmilliós népességének 20 százaléka Oroszországban dolgozik, és bérük hazaküldése több millió ember létének egyetlen biztosítéka.)
Moszkva gazdasági blokádja a behódolás vagy a pusztulás dilemmája elé állíthatja Szaakasvilit és kormányát. Az orosz offenzívának emellett félre nem érthető külpolitikai céljai is vannak. 1. Kényszeríteni akarja Grúziát Abházia és Dél-Oszétia teljes elszakításának elfogadására. Szergej Ivanov hadügyminiszter célzott arra: ezt katonai fedezettel is biztosítják, „ha Grúzia fegyveres akciókba kezd”. (Ez abszurd feltételezés; célja csak az orosz fenyegetés komolyságának deklarálása.) 2. E fő feladatnak a teljesítését két manőver biztosítaná. Az első már tart: Putyin Grúzia „külföldi támogatóiról” beszélt, Szergej Ivanov meg nem nevezett NATO-országok grúzoknak szánt „illegális fegyverszállításait” emlegette.
A második manőverről nyugati kombinációk szólnak. Alapjuk az, hogy Moszkva Szerbiát támogatja Koszovó ügyében, noha jóval több esélye van a függetlenség kimondásának. A Kreml ezt tudja és arra készül, hogy a koszovói döntés kényszerű tudomásulvétele után „cserébe” egyoldalúan függetlenné nyilvánítja a két grúz tartományt.
Grúzia vesztésre áll. Lehet, hogy a „rózsák forradalmából” csak a tövisek maradnak?
