Ettől a két albumtól a természetességet és az egyéniséget kérhetnénk számon. A Destiny’s Child aranykalitkájától megszabaduló Beyoncé és a Black Eyed Peas-nek átmenetileg beintő Fergie úgy érezték, hogy anyazenekaruk túl sokat takar el a beszárított hajukból, gyantázott lábukból, így lépniük kellett, hogy teljessé tegyék kiskamaszkori álmaikat, beteljesítve azoknak az időknek a kívánságlistáit, amikor még Limara deós flakonokba énekelték bele Whitney Houston számait.
Beyoncénak a 2003-as debütáló albuma, a Dangerously In Love után öt Grammy-díjjal kedveskedtek a lendületes R&B-re fogékony ítészek. A művésznő Crazy In Love című orbitális slágere a korszak erotikus himnusza lett, a közgázos csajok erre vadították a kockás inges, bágyadtan söröző műszakis fiúkat, a reklámkocsmákban a gyesről visszatért trafficmenedzserek Beyoncé vonaglásai után fedezték fel újra nőiességüket, míg sok pasi szerint Beyoncé személyiség és karakter nélküli nő, akire inkább egy lila palástot kéne adni és jól elrejteni egy gospel kórusban. Az új albumán máris a kifáradás jelei mutatkoznak, kizárólag egy közepes slágert (Deja Vu) mutatva fel.
A szőke Fergie-nek viszont Beyoncével ellentétben nincs jó hangja, félig rappelő éneklésével leplezi hiányosságait. Az album túlságosan is „vibráló”: olyan, mint egy bolhapiac, ahol török szappanoktól a Hasselhoffot ábrázoló Turbo rágókon és a hamis számítógépes játékokon át minden eladó. Nos, a Trio zenekar Casio szintetizátor hangzásától (Da-da-da), az Evita-musicalre emlékeztető tételen (Finally) át a No Women, No Cry-feldolgozásig minden van ebben a zenés zsibvásárban.
Beyoncé: B’Day › Sony/BMG › 52 perc, 11 szám › Poptőzsdei árfolyam:**
Fergie: The Dutchess › Universal › 62 perc, 14 szám › Poptőzsdei árfolyam: **
