Mit szóljunk akkor mi, kelet-európai páriák, közel fél évszázadon át a nagy szovjet birodalom vazallusai, szabadság és demokrácia nélkül, mozgáskorlátozottan, a Nyugat jólétét csak hírből ismerve? Valószínűleg kevesebb szorongást halmozva fel, mert fölös mennyiségben a túlélés esélyeit igencsak csökkenti, az életösztön homeopátiájával védekeztünk. Nekünk nem a megmagyarázhatatlan, homályos léttől voltak egzisztencialista szorongásaink, hanem konkrétan rettegtünk a csengőfrásztól, az ávótól, Recsktől, a kitelepítéstől, a körzeti vagy üzemi párttitkártól. És később, egy szelídebb korszakban, minthogy csökkent a mozgáskorlátozottság és kegyes körülmények között háromévenként nyugatra szóló útlevelet is kaphattunk, a csengőfrászt felváltotta a határfrász.
Az idősebb vagy érettebb korosztályból ki nem emlékszik arra a sajgó, legyűrhetetlen gombócra, mely a hazai határ felé közeledvén belénk költözött a gyomrunk táján? Micsoda világ az, melyben a haza határa traumatikus rettegést jelent, a meghunyászkodás utálatos állapotát? Nem örülsz, hogy végre megint anyanyelveden szólnak hozzád, hanem anyanyelveden porig aláznak, ugráltatnak, egzecíroztatnak, és megtanítanak rá egy pillanat leforgása alatt, hogy a hazádban bármikor felforgató ellenség lehetsz. Boldog generációk, most már talán a lakosság túlnyomó többsége, melynek tagjai a határfrász émelygését soha nem ismerték!
És most már kezdjük mi, idősebbek is elfelejteni. Erről beszélgettünk a párommal – aki szintén alig ismerhette ezt az érzést – hazafelé autózván a remek autópályán Opatijából, ahol ezúttal évi rendes horvátországi nyaralásunkat töltöttük. Közeledtünk a magyar határ felé, és valami homályos hiányérzetem volt, majd egyszer csak rájöttem: persze, mert nincs a megszokott szorongás. Ehelyett arról beszéltünk, hogy az első jóképű csárdánál megállunk Letenye után, és hogy milyen pompásat vacsoráztunk tegnap búcsúzóul Opatijában a Bevanda nevezetű vendéglőben, mégpedig két homárt, melyeket mi választottunk ki az óriásakváriumból. Rituálé volt ez is, emlékezés életem első homárlakomájára Opatijában évekkel ezelőtt. Homárt enni most is felséges volt, előételként egy tintahalas fekete rizottóval. Ezt a Bevandát már másodszor látogattuk meg, nem csak kiváló konyhája miatt, hanem mert az ízléses épület hatalmas fehér tengerparti sátrát a fülledtség ellen folyamatosan tengervízzel permetezik. Frissítő eső alatt lehet ülni szárazon.
Közben szinte észre sem vettük, hogy átkeltünk a határon. Ám Nagyrécsénél észrevettünk az úttól balra egy szimpatikus épületet: Berényi Fogadó. Betértünk. Modern, némi parasztbarokk beütéssel. Jó teraszok, vaskos szépségű, rusztikus bútorok. A belső terem háziasan hívogató, falusi bájjal berendezve, a falakon hangulatos rekvizitumok. És az egészet méltóságteljesen uralja egy hatalmas, gyönyörű cserépkályha (ettől a kályhától már el lehet indulni!). Mesélik, télen valóban ez fűti finom kályhameleggel az egészet. Az utazó legszívesebben itt is maradna, hiszen ez fogadó is, sőt lovarda, lehet lovagolni, legalább is van hozzá ló. Vonzó az étlap. 17-féle pizza kérhető, én a Maffia nevezetűt választanám, ha nem látnék ilyeneket: pacalpörkölt csülökkel vagy gombás velővel (antimediterrán bomba). Vagy: rostonsült harcsa tejfölös gombapaprikással, hagymás nudlival. Vagy: serpenyős vaddisznósült lecsós karikaburgonyával. Vagy: zalai tejfölös dödölle. Ám végül győzött a kemencében sült kacsa káposztás cvekedlivel. A kacsa minden egyes részlete csodásan ropogós. Cvekedlivel felséges. Egy hét egészséges mediterrán étrend után egyetlen mozdulattal helyrebillentettem a magyar egyensúlyt.
