Végül is, ki jósolhatta volna meg, hogy az Európai Unió két régi tagállama játssza majd a döntőt? Úgy tűnik, mintha a földrész két „beteg emberének” csapatai kötelességüknek érezték volna, hogy változtassanak az országukról kialakult képen. A bundabotrányt követően az olasz nemzeti tizenegynek helyre kellett állítania a játék becsületét. Tágabb összefüggésben ugyanakkor olyan érzésünk lehet, mintha az öreg Európa elérkezettnek látta volna az időt arra, hogy tiszta lappal induljon, és dinamikusabbnak mutatkozzon, mint a világ feltörekvő térségei.
Dominique Moisi, az Institut des Relations International (IFRI) alapítója és senior tanácsadója, jelenleg a varsói College of Europe professzora
ÚJ VILÁGVALLÁS. Az új globális erőegyensúlyban, amelyben a foci már sokkal többről szól mint sportról, Európa ismét tekintélyt követel magának. Egy hónapon keresztül az Európát és a világot a XVIII–XIX. században uraló hatalmi játszmák modern, visszafogott változatát láthattuk. Amennyiben a futball és az annak fénypontját jelentő esemény, a világbajnokság a globális korszak világvallásává vált, az mindenekelőtt azért van, mert – nem spirituális értelemben – kielégíti az emberi természet ellentmondásos ösztöneit. A futball felnagyítja az egyén kultuszát és dicsőíti a hőst, egyúttal az együttműködő csapatszellem ünneplése is. Minden más csoportos tevékenységnél jobban kínál terepet a korunkat meghatározó identitás- és önazonosság-kereséshez.
A vb-nek köszönhetően az ember világfinak érezheti magát, és milliók társaságában élvezheti a látványosságot a Futball nevű bolygón. Még Washingtonban is – ahová a torna elején érkeztem – meccseket közvetítő óriásképernyők fogadtak. A műsor angolul ment, a reklámok viszont spanyolul. A spanyol ajkú lakosság focimániája közelebb hozta az Egyesült Államokat Európához.
A szurkolók ugyanakkor nemcsak homogén sokaságként kezelendők. Egyénenként eltérő véleményüknek büntetlenül adhatnak hangot, néha szókimondó, agresszív és sajnos esetenként rasszista megnyilvánulások formájában. A többes identitások világában élve kedvenc csapatunk megválasztása részben annak az eldöntése, kik is vagyunk.
POSZT-KOLONIALISTA HATÁSOK. Innen nézve az idei vb-n nemcsak az európai nemzetek diadalának lehettünk tanúi (1982 óta először történt meg, hogy valamennyi elődöntős európai volt), de annak is, hogy elmaradt az európai érzelmek akárcsak pislákoló megnyilvánulása. Hazámban, Franciaországban a legtöbb szurkolót inkább a poszt-koloniális érzelmi hatások mozgatták meg, mintsem az európaiság melletti kiállás. Az afrikai csapatokkal – kivéve persze, amikor azok Franciaország ellen játszottak – inkább szimpatizáltak, mint az unióbeliekkel.
Az önazonosság mélyre hatoló keresése nem keverendő össze a nacionalizmus egyszerű dagadásával. A valóság ennél összetettebb, de nem azért, mert a nemzeti válogatottak edzői – ahogyan a régi szép időkben – idegen „zsoldosok”. Az idei világbajnokság „svájci gárdistái” között ott találjuk Japán és Portugália brazil edzőit, az angolok svéd és a tunéziaiak francia kapitányát.
A világbajnokságon kitörő büszke hazafiság elleplezi a valóság torzabb arcát. A nosztalgia nem olyan már, mint egykoron. Amikor Franciaország 1998-ban, történetében először megnyerte a világbajnokságot, a francia trikolór színeit (kék, fehér és piros) ugyanúgy ünnepelték, mint a válogatott játékosainak háromféle bőrszínét (a feketét, a fehéret és a „beur”-t; utóbbi az észak-afrikai felmenőktől Franciaországban született bevándorlók bőrszíne). Ez az önfeledt és ártatlan öröm azonban már a múlté, hiszen a francia bevándorlás-politika, az integráció gall modellje ma már nem tekinthető sikeresnek. A tavalyi év erőszakos eseményei után a francia bevándorlók tömegei a korábbiaktól igen eltérő üzenetet küldtek: „Nélkülünk bizony nem értétek volna el ezt a sikert a világbajnokságon! Azt hiszitek, kiközösíthetitek azokat a közösségeket, amelyek a ti futballhőseiteket nevelik ki?”
PRESZTÍZSNÖVEKEDÉS. A kínai pingpong-diplomáciától kezdve az újraegyesítést megelőzően, 1990-ben felvonultatott német olimpiai csapatig, a sport szinte előrevetítette a későbbi politikai fejleményeket. A politikusok mindenfelé felismerik a vb fontosságát. A pályán elért siker az országok „puha hatalmának” részévé vált. Lehet, hogy Franciaországnak nincs akkora katonai ereje, mint az Egyesült Államoknak, vagy gazdasága nem növekszik olyan ütemben mint Kínáé vagy Indiáé, ám csapata bejutott a világbajnokság döntőjébe. Ezzel milliárdok szemében növekedett a presztízse, enyhítve a francia kormány népszerűtlenségén.
A sport ugyanakkor egyfajta hatalmas, figyelemelterelő álcává is válhat, amely mögött haramia rezsimek felháborító dolgokat művelnek. Olyasmiket, amelyek homlokegyenest ellenkeznek a világbajnokság és az olimpia szellemével. Miközben a világ a németországi vb-t nézte, Észak-Korea nagy hatótávolságú rakétákat tesztelt, a palesztinokat kormányzó Hamasz pedig rakétákat lőtt ki Izraelre, ami az izraeli hadsereg brutális bevonulását vonta maga után Gázába.
A vb egyszerre dráma, izgalom és álom, de egyúttal a „globális menekülésvágy” formája is. Lehet, hogy a futball megmagyarázza a világot, de jobbá nem teszi. Visszakanyarodtunk a valósághoz.
