A G8 mindkét ügyben tehetetlennek bizonyult. Kinek kell a Nyolc Nagy? – a szentpétervári gyülekezet munkáját szomorúan szemlélő Denis Mac Shane brit munkáspárti képviselő, a Blair kormány volt Európa-ügyi minisztere adta ezt a címet nagy feltűnést keltő cikkének. A kérdésre az írás végén így válaszol: „Könnyű dolog volt egy asztaloz ültetni az értekezlet résztvevőit. De ahhoz a nehéz feladathoz már senkinek nem volt bátorsága, hogy kimondja: elmúlt felettünk az idő, menjünk haza.”
Ítéletét alátámasztja egy gyakorlati indokolással, amely így hangzik: „A G8-at előkészítő diplomaták fél évet töltöttek azzal, hogy előre elfogadjanak olvashatatlan napirendi határozatokat, amelyeket persze senki nem is olvas el.” Ezt bizonyítja, hogy még a csúcs legizgalmasabb napirendjét, az energiavitát is (hátterében az orosz gázmonopólium hatásával és a putyini hatalom-koncentrációval) egy semmitmondó határozat zárta le. Lényege: „meg kell valósítani az energiaellátás biztonságát a mindenkori piaci árakon”. Egy másik példa szerint kudarcot vallott Putyin törekvése, hogy a csúcs végre lehetővé tegye Oroszország belépését a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO). A határozat meg sem említi a megállapodás hiányát. Dicséri az orosz erőfeszítéseket, és „gyors megegyezést” vár a hosszú, 1993 óta húzódó Moszkva-WTO párbajban.
Gömöri Endre, újságíró
ELSZÜRKÍTÉS. A Nyolcak egyetlen közös érdekét tükrözte ez a mindent tompítani és elszürkíteni igyekvő stílus. Annak a ténynek az elrejtését, hogy a G8 (Mac Shane definíciójával) „a gazdag és – Japánt kivéve – fehér északi országok vezetőinek gyülekezete. Ebben az összetételben nem érdekeltek ellentéteik nyílt megvitatásában, és még kevésbé a köreiken kívül rekesztett világ megsegítésében. Amihez igazán értenek, az megszerzett kiváltságaik együttes védelmezése”. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat arra, hogy ez a zárt, 1975-ben hattagú, és azóta csak két szereplővel (Kanadával és Oroszországgal) bővült klub egyetlen csúcstalálkozóján sem tudott gyakorlati eredményt felmutatni.
A nyolcas klub gyengeségeit eddig nem tapasztalalt drámai erővel tárta fel a Közel-Keleten kirobbant „majdnem háború” a Libanon déli részét hatalma alatt tartó síita iszlám terrorista szervezet, a Hezbollah, illetve Izrael között. A helyzet azért különleges, mert az izraeli hadsereg nagyszabású ellencsapását kiváltó Hezbollah rakétatámadást pontosan a G8 kezdetére időzítették.
Ilyen súlyú döntést csak Irán hozhatott, méghozzá három okból: mert a Hezbollahot Teheránból irányítják; mert Irán az egyetlen állam, amely Izrael fizikai megsemmisítését stratégiai doktrínája részévé tette; s végül, mert Teherán vitatott atompolitikája kiemelt pontja lett a G8 napirendjének.
TAPASZTALT GÉPEZET. Az időzítés más nagyvonalú részletei is mutatták, hogy tapasztalt diplomáciai gépezet működik a háttérben. A lépések sorrendje a következő volt: 1. Solana, az EU diplomáciájának vezetője június elején (tehát már hat hete) átadta Teheránnak a Hatok – a Biztonsági Tanács öt állandó tagja plusz Németország – javaslatait. E szerint Iránt segítik egy korszerű atomreaktor felépítésében és az atomenergia békés felhasználásában, ha lemond az urándúsításról és együttműködik a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel. 2. Egy hónapi várakozás után Solana jelezte Teheránnak, hogy választ vár még a G8 kezdete előtt; Irán ezt megtagadta. 3. Július 12-e, a fordulat napja: Hezbollah rakétatámadás Izrael ellen. Válaszként megkezdődtek az izraeli légi csapások. Ezen a napon „mellékesen” a Hatok újra a BT-hez fordultak. 4. Július13-15-e: kibontakozott a síita szervezet közbeiktatásával vívott háború Irán és Izrael között. A Hezbollah iráni rakétákkal elérte Haifát, Izrael bombázta Bejrútot. Közben 15-én megnyílt a G8 értekezlet. 5. Július 16-a: Irán váratlanul elfogadta tárgyalási alapnak a Hatok júniusi javaslatát. Egy nappal később, július 17-én, a koradélutáni órákban, a G8 csúcs úgy ért véget, hogy a záró ebéd alatt is változatlan erővel dúltak a harcok. A Nyolcak csak olyan értéktelen nyilatkozatban tudtak megálla-podni, amely egyenlő súllyal hívja fel a Hezbollah terroristáit és Izraelt, hogy hagyják abba a harcot. A felhívás Irán és Szíria nevét sem említi – és jellemző, hogy ezt a világpolitika minden résztvevője előre tudta és természetesnek találta.
Mindeközben senki nem mondhatja, hogy szegényebb lett egy illúzióval. Mert senkinek nem lehetett illúziója. A Nyolcak azt adták, amit várni lehetett tőlük, és úgy viselkedtek, mint eddig.
