Nekem a harmincas és fele negyvenes években zajlott a gyerekkorom, jólétben, mégsem ettünk homárt soha. Negyvenéves elmúltam, amikor életemben először hozzájutottam. De apám nagyon szerethette, és nyilván ehette is (csak nem az én társaságomban, sajnos), mert amikor 1951-ben kitelepítettek bennünket és régi biztonságos jólétünk utolsó bázisát is elvesztettük, a rózsadombi villát a nagy kerttel, apám az új nyomorban keserű iróniával többször is emlegette a homárt. Egy júniusi hajnalon a Felvinczi út 7. előtt megállt a ponyvás Csepel-teherautó, minimális motyóval feltuszkoltak rá bennünket, és 24 órás utaztatás után kikötöttünk egy jászsági kuláktanya földes padlójú melléképületében. Apám hetvenedik évét taposta akkor. Sem neki, sem anyámnak soha többé nem volt saját otthona. Ezen a tanyán, amikor a száraz tehénlepénnyel megrakott csikótűzhelyen (tudja még valaki, mi az?) anyám a köményes rántáslevest megfőzte, majd elénk tálalta a kinyitható, belül zöldposztós bridzsasztalra, amit sikerült magunkkal hoznunk és felbecsülhetetlen szolgálatokat tett, apám a rántásleves kikanalazása után elégedetten hátradőlt és azt mondta: „Fenomenális volt ez a homárleves!”
Nekem gyerekkorom óta kultikus étel mindenfajta rákféle. Amikor ‘56 megtorlása után, a kádári nyitás kezdeteként, 1963-ban bevezették a háromévenként kérelmezhető nyugati útlevelet, első feleségemmel, mint az őrültek, mielőtt még visszavonnák, rohantunk Itáliába, egy kis sztálinizmus-felejtőre. Első állomásunk Velence volt. És első ebédünk egy trattoriában: rák! De hogy a fenébe mondják olaszul, hogy rák? Végül felálltam, és mindkét kezem két ujjával ollózva, araszoltam hátrafelé, mint a rák, az ajtóig. A pincér ezt végre megértette, és tíz perc múlva hozta elénk serpenyőben a sistergő langusztinókat. Kéjesen kipucoltuk vele magunkból Sztálin generalisszimusz emlékét is.
Életem első homárját pedig Opatija/Abbáziában ettem. Egy még időben Londonba települt idős és gazdag rokon vendégei voltunk. A ferencjóskás időket idéző, monarchiabeli Hotel Kvarnerben laktunk, rézágyas, ódon luxusban. Még a gazdag Józsi bácsi is szükségesnek látta hangsúlyozni, hogy vacsorameghívása homárra szól. Elmondhatatlan élmény volt feltrancsírozni és bekebelezni a piros páncélból előbukkanó rózsaszín csúcsfinomságot, úgyhogy Józsi bácsi elragadtatásunk láttán megrepetázta a rendelést. Harminc év múlva egyik regényem címe is ez lett: A homár páncélja.
De hadd áruljam el: számomra a homárral egyenértékű csemege a Kárpát-medencében egykor mindennapos édesvízi rák. Ilyet ettem gyerekkoromban is, mégpedig Szinyei-Merse Félix, a nagy festő fiának kúriájában. Rokoni látogatáson voltunk nála szüleimmel, és ebédre előételnek, rózsaszín kagylókban tálalva, édesvízi rákot hoztak az asztalra. Sosem felejtem azt az eufóriát, ahogy ezt az ízt mindmáig minden ízek királyaként elraktároztam.
És sosem felejtem a Kígyó utcai régi Mézes Mackót, a pártállami idők reprezentatív csemegeboltját, ahol a hetvenes években fölfedeztem, hogy itt nagy ritkán kapható Chatka. Édesvízi rákkonzerv a nagy Szovjetunióból. Egészen olyan nem volt persze, mint Szinyei-Merse Félix bácsinál (ahhoz a visszahozhatatlan gyerekkor is hozzátartozott), de mégis, maga volt a csoda! Már csak azért is, mert a jelek szerint az elmúlt félévszázadban valószínűleg sikerült kipusztítanunk az édesvízi rákot. Nincs. Nem létezik. Aminek egyik utolsó bizonyítéka, hogy néhány hete Németországban patinás étterem étlapján néma diadalordítással fedeztem föl egy édesvízi rák rizottót. Majd parányi, hamisítatlan scampikat találtam a rizottóban. Ami az jelenti, már föl sem tételezik, hogy még van ember, aki emlékszik arra: milyen volt az édesvízi rák.
