Kirívó igazságtalanság érte Litvániát, amikor az Európai Bizottság május közepén közönyösen visszadobta pályázatát az euró 2007. január 1-jén történő bevezetésére – vallja egybehangzóan a gazdasági elemzők többsége. Tette ezt Brüsszel annak ellenére, hogy a 3,5 milliós lélekszámú balti állam igazi „vitamingolyónak” tűnik az eurózóna sápadt és rossz színben lévő jelenlegi tagországai mellett. Gazdasága szárnyal, és az euró-csatlakozáshoz szükséges feltételek szinte mindegyikében lepipálja a klub tehetősebb tagjait.
Vilniusi bevásárlóutca. Jövõre sem fizethetnek euróval.
Akad azonban egyetlen kivétel: a litván inflációs mutató. A pénzromlás üteme – az euróövezetbeli tagság öt maastrichti alapkritériuma közül egyedüliként – ez év áprilisában minimálisan, egészen pontosan 0,2 százalékponttal meghaladta a 2,6 százalékos referenciaértéket. Ez pedig a szigorú brüsszeli ítészek szemében – a makulátlanul teljesítő, és éppen ezért az euróklubban tárt karokkal várt Szlovéniától eltérően – alkalmatlanná tette az országot a közeli eurózóna-tagságra. Az ügy pikantériája, hogy az elutasító válasz után egy nappal Vilnius már megfelelt az inflációs kritériumnak. Az uniós saját statisztikai hivatala, az Eurostat által közzétett legfrissebb adatok szerint ugyanis időközben az euróövezeten belül is felgyorsult a pénzromlás, aminek következtében a figyelembe vett referenciaérték is nagyobb lett. Joaquín Almunia pénzügyi biztosnak azonban arcizma sem rándult. Az infláció mértéke csak az egyik kritérium, az euróövezethez való csatlakozás szabályait rögzítő szerződésben ennél is „fontosabb követelményként fogalmazódik meg az árstabilitás fenntarthatósága” – emlékeztetett a brüsszeli biztos. Márpedig azt még a vilniusi kormány sem vitatja, hogy az infláció – főleg a magas energiaárak következtében – növekvőben van, és az év végére elérheti a 3,5 százalékos szintet.
A szabály, az szabály, más kérdés, hogy Brüsszel azt a jelek szerint nem mindenkivel szemben alkalmazza egyformán következetesen. Belgium és Olaszország annak idején a megengedettnél magasabb államadóssággal lépett be az euróklubba, bár az igaz, hogy az államadósság csökkenő tendenciát mutatott, ami enyhítő körülménynek számított. Mi több, Görögország 2001-ben csak a költségvetési adatok meghamisításával tudott tizenkettedik tagként csatlakozni az eurózónához, ami később ki is derült, mégis megúszta következmények nélkül. Még abszurdabb a litvánok eltanácsolása, ha azt figyelembe vesszük, hogy számos eurózóna-tag, hiába van körön belül, mégsem teljesíti a csatlakozáshoz előírt feltételeket. Luxemburgban, Görögországban és Spanyolországban ráadásul éppen az infláció haladja meg az érvényes referenciaértéket. „Tőlünk bezzeg abszolút szűziességet várnak el” – méltatlankodott Algirdas Brazauskas litván kormányfő.
Montenegró félpénze
Sokan csak most kapták fel a fejüket arra, hogy a napokban a Szerbiától való függetlenné válásra szavazó Montenegróban már évek óta nem a dinár, hanem az euró a fizetőeszköz. Pedig a 650 ezres lélekszámú kis ország még csak nem is az egyetlen a volt Jugoszlávia utódállamai közül, ahol az egységes valutával fizetnek: az ugyancsak elszakadásra törekvő Koszovó albánok lakta részein is eurót használnak. Montenegró korábban a német márkát használta, és azt cserélte fel az egységes európai valutára, s e lépéséhez nem kérte – formailag nem is kellett kérnie – az Európai Unió hozzájárulását. Az euró ottani fizetőeszközként való megjelenése nem zavarja az EU-t, hiszen Podgorica sem a belső piacnak, sem az Európai Monetáris Uniónak (EMU) nem tagja, így az antiinflációs vagy a kamatpolitikát sem befolyásolja. Mondhatni, saját felelősségére használja az eurót. Más kérdés, hogy az euró fizetőeszköz-ként való használata önmagában még nem jelentene szabad utat Montenegrónak az eurózóna-tagsághoz, ha egyszer eljut majd az európai integrác-iónak erre a fokára. Ehhez csakúgy, mint mindenki másnak, a kis köztársaságnak is teljesítenie kell majd a konvergencia-kritériumokat, és előtte két évig az európai árfolyam-rendszerben (ERM-II-ben) is igazolnia kell majd alkalmasságát, ha csak addig nem változnak radikálisan a szabályok.
Vele ért egyet Paul de Grauwe, a leuveni katolikus egyetem professzora is, aki szerint a közép- és kelet-európai országoknak nincs szükségük arra az antiinflációs gyógykezelésre, amin a kilencvenes években Nyugat-Európának át kellett esnie, és ma gyakorlatilag éppen amiatt a gyors növekedésük miatt bűnhődnek – Litvánia GDP-je tavaly 7,3 százalékkal bővült -, ami pedig az Európai Uniónak úgy kellene, mint egy falat kenyér. Ráadásul az inflációs kritériumot úgy állapítják meg, hogy a három „legjobban teljesítő” uniós tagország átlagát veszik alapul és ahhoz adnak hozzá 1,5 százalékpontot. Márpedig ma az EU-ban 0,9 százalékkal az Svédország dicsekedhet a legalacsonyabb inflációval, amely még csak nem is tagja az euróövezetnek.
Ám még ha az inflációs kritérium mára idejét múlta is, nem sok remény van arra, hogy megváltoztassák. A felvételi követelmények szigorú számonkérésében lehetnek érdekeltek ugyanis azok a régi tagországok, amelyek nem lelkesednek az eurózónának a szegényebb új tagállamokkal való kibővítéséért. Ódzkodásuk egyik lehetséges oka, hogy az új tagállamok az egységes valutának köszönhetően minden bizonnyal még versenyképesebbé válnak, és újabb tőkebefektetéseket, valamint munkahelyeket csábíthatnak el a fejlettebb nyugattól, amely már így is féltékenyen tekint a sikereikre.
Noha hivatalos helyekről cáfolják az ilyenfajta összeesküvés-elméleteket, Brüsszel számos kormány támogatását élvezve Litvánia bebocsátásával nyilvánvalóan nem akart olyan precedenst teremteni, amely később megkönnyítené a problematikusabbnak tekintett jelöltek – Lengyelország, Magyarország és Csehország – csatlakozását az egyelőre a gazdagok elitklubjának tekintett euróövezethez. Másfelől az egyébként fejlettségben több régi tagállamot is megelőző Szlovénia példája mutatja: az esetleges gáncsoskodók sem tehetnek semmit, ha valamely ország minden feltételnek megfelel.
