Kínpadon

Ennél már csak jobb lehet! – szólt a Labour, azaz a brit Munkáspárt kampánydala 1997-ben, amikor mindent elsöprő optimizmus fogadta Tony Blair választási győzelmét. Kilenc évvel – benne két parlamenti választással és három háborúval – később azonban kisiklani látszik a Blair-lokomotív, és az egykori kampánydal sokak szerint ismét aktuálissá vált.

Blair az edzõteremben. Két kézzel kapaszkodik a székébe.

BOTRÁNYOK. A Labour a május 4-én rendezett helyhatósági választásokon súlyos vereséget szenvedett: több mint háromszázzal kevesebb képviselőt küldhet az önkormányzatokba, mint négy évvel ezelőtt. Ráadásul a párt szánalmas botrányok sorába is belefutott, amelyeket mintha szántszándékkal időzítettek volna a voksolás körüli napokra. Április végén kiderült, hogy büntetésük letelte után az elmúlt időszakban több mint ezer külföldi bűnözőt – köztük gyilkosokat, nemi erőszaktevőket és más súlyos bűncselekmények elkövetőit – engedtek szabadon, ahelyett, hogy a törvénynek megfelelően kitoloncolták volna őket a szigetországból. Patricia Hewitt egészségügyi miniszter egyik fellépését a kormány egészségügyireform-tervezete ellen tiltakozó kórházi nővérek füttykoncertje kísérte. S ha ennyi nem lett volna elég, az amúgy is fölöttébb ellentmondásos megítélésű, 67 esztendős John Prescott miniszterelnök-helyettes bevallotta: nős ember létére éveken át szerelmi viszonyt folytatott a titkárnőjével. Mindezeket követte a letaglózó választási szereplés, így ma már a brit politika legfontosabb kérdése nem az, hogy hol tartanak a reformok, hanem az, hogy mikor távozik Tony Blair, a reformok első számú jelképe.

A kormányfőre egyre nagyobb nyomás nehezedik, hogy jelölje meg azt az időpontot, amikor átadja a hatalmat kiszemelt utódjának – egyben pártbeli riválisának -, Gordon Brown pénzügyminiszternek. Blair már korábban közölte, hogy a következő, 2009-ben esedékes parlamenti választások előtt megteszi ezt, arról azonban, hogy pontosan mikor, eddig nem akart beszélni.

Enoch Powell, a brit konzervatívok hajdani ellentmondásos politikusa mondta egykor: „Minden politikai karrier kudarccal végződik.” Igaz ez Blairre is, ám az iraki háború és a közszolgáltatások elhúzódó reformja miatt egyre népszerűtlenebb brit kormányfő ezt minden jel szerint makacsul nem hajlandó elfogadni. Mi több, eltökélte, hogy pozitív örökséget hagy maga után. „Ironikus, de minél többet csinálja az ember, annál népszerűtlenebb, viszont annál jobban tudja végezni a munkáját” – utalt egy, a BBC-nek adott interjújában arra, miért nem siet a hatalomátadással. A miniszterelnök ugyanis ennek semmi jelét sem mutatja, dacára az elszenvedett vereségnek. A csúfos választási szereplés után átalakította ugyan a kabinetjét – menesztette többek között a külföldi bűnözők szabadon engedéséért felelős belügyminisztert, Charles Clarke-ot, a parlamenti Labour-frakció élére „száműzte” Jack Straw külügyminisztert, és pozíciója meghagyása mellett afféle „béna kacsává” fokozta le John Prescottot -, de Brown nem került közelebb a kormányrúdhoz.

„Blair a kormányátalakítással azt akarja jelezni, hogy még nem fejezte be, még nem akar leköszönni” – mondta az újjászervezett kabinetről Jon Devitt, a BBC belpolitikai elemzője. Talán azért nem, mert úgy véli, hogy a közvélemény nem értékeli eddig elért eredményeit. „Azok számára, akik az iraki háború ellen voltak, mindig is a beavatkozás alapján fogják megítélni, és nem díjazzák majd egyéb eredményeit. A többség azonban sikeres kormányfőnek tartja majd. Blair idején megerősödött a gazdaság, a kormány sokat fektetett be a közszolgáltatások fejlesztésébe, felcsillant a tartós béke reménye Észak-Írországban, komoly alkotmányos reformot hajtott végre, és elérte azt is, hogy a szabadpiaci, kevésbé föderalista brit modell alternatívaként jelenjen meg az Európai Unióban” – összegzi az elmúlt kilenc év kormányfői teljesítményét a Figyelőnek John Lloyd, a Financial Times főmunkatársa.

HÍRMENEDZSMENT. A közvélemény számára a Blair-éra legvisszatetszőbb vonása a „hírmenedzsment” gyakorlata, amit a kormányfő által a régi Munkáspárt alapjain létrehozott New Labour fejlesztett tökélyre. Kimunkálták, hogyan kell a lehető legkedvezőbb fényben tálalni a jó híreket, és hogyan lehet a legjobban elterelni a figyelmet a rosszakról. Már önmagában ez a felfogás sem a reformok biztosítéka, 2001. szeptember 11-e azonban újabb botot tolt a reformok küllői közé. Blair figyelme otthonról az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetség felé fordult, s miközben az afganisztáni, majd az iraki háborúra koncentrált, odalett a hév, amellyel modernizálni akarta a brit társadalmat. A brit polgárok pedig kezdték megkérdőjelezni Blair és csapata elkötelezettségét a nyugat-európai összevetésben katasztrofális színvonalon működő egészségügy, vagy éppen az „ezer sebből vérző” oktatás problémáinak orvoslására.

A kormányfő még időben kiszállhatna, ám karizmája változatlan csáberejében bízva Blair azt tartja, hogy a következő választások előtt neki kell meggyengítenie a rivális toryk feltörekvő csillagát, David Cameront. A minap utóbbi orra alá is dörgölte, hogy kormányzása alatt „négy konzervatív vezetőt fogyasztott el”. Csakhogy nem kizárt, most először méltó ellenfélre akadt. Ahogyan annak idején ő maga is a dinamizmusával vonzotta magához a híveket, úgy próbálja fiatalságát kihasználni most Cameron. És ahogyan Blair annak idején a maga képére formálta a Margaret Thatcher volt kormányfő fémjelezte konzervatív politikai örökséget, úgy nyomul be ma az új konzervatív vezető az elmúlt években a New Labour által uralt politikai centrumba. A konzervatívok az elmúlt napokban máris megelőzték a Munkáspártot a népszerűségi listákon.

Kérdés, vajon visszatérnek-e a Labour hívei, ha a pártelnök-kormányfő átengedi a helyét az utódjának. „Brown nagyon különbözik Blairtől. Nincs olyan karizmája, mint Blairnek, és nem is tudja ezt csak úgy kifejleszteni. Az ilyet nem tanítják gyorstalpaló kurzusokon” – vonja kétségbe John Lloyd a pénzügyminiszter pártmegújító képességét.