Namármost ez a sok évtizedes rántotthús természetesen sertéshúsból állt. Jut eszembe! Méghozzá mangalicából, az azóta számtalanszor lefitymált derék magyar mangalicából, a magyar paraszt kedvelt disznajából, melynek állományában országos heródesi vérfürdőt rendezett annakidején a torgyáni vidékápoló politika, majdhogynem kipusztítván az írmagját is, mivel veszélyeztette a magyar piacgazdaság pozícióit. Mára viszont kiderült, hogy ez a szerencsétlen mangalica, mely rendes, egyedi és humánus disznóölések helyett tömeges disznóöldöklésekben lelte halálát, a legegészségesebb hús és zsír koleszterin szempontból. Úgyhogy most próbálják visszamasszírozni az életbe, már hungarikum lett belőle. (Boldoggá avatása folyamatban van.)
Ám visszatérve a pártállami általános csúcskajára – rántotthús rizsával -, minden ironizáló kritika mellett is megállapítható, hogy azért szerencsés nép vagyunk mi, hogy ez volt az elérhető kajaeszményünk, mert például a román alattvaló Ceausescu idejében a bundának is örült volna, ami a magyar pártállami rántotthúsról lehámozható. Ez a bizonyos bunda egyébként jó vastag volt, különösen az üzemi menzán, hogy kiadós legyen. Az egyetemes rántotthús annyira beetette magát a magyar néppel, hogy ma is vannak, akik utazni ugyan utaznak már a nagyvilágban, de ha egy mód van rá, ott is rántotthúst esznek rizsával.
Sosem szerettem igazán, de volt valami, ami hozzátartozott, és azt imádtam. Uborkasaláta. De nem ám a mai kígyóuborkából, hanem becsületes magyar uborkából. Amit hajszál vékonyra szeleteltek, anyám ecetes-cukros vízben érlelte fél napig, ez átjárta és az egész enerváltan töppedt lett (a kígyóuborka stramm marad a végtelenségig!), és akkor ez a tulajdonképpen rondává pácolódott töppedék, megpaprikázva jó vastagon, elmondhatatlan ízélményt nyújtott. Manapság miért elképzelhetetlen ez? Miért a kígyóuborka a minden? Ezért egyeltem és horoltam 1951-től osztályidegen kitelepítettként a csányi dinnye- és uborkaföldeken? Én abból a bizonyos rántotthúsból és rizsából a pártállami uborkasalátát szerettem.
A rántotthús-korszakból felejthetetlen kilépés volt 1963, az első nyugati útlevél bevezetése. Hatalmas engedménye volt ez a Kádár-korszaknak, kérdezzék meg az egykori NDK polgárait, mi volt a kettő között a különbség. És mi azonnal rohantunk is Ausztrián át Itáliába. A háború, a nyilas vész, az ostrom, a sztálinista ötvenes évek borzalmai, az ötvenhatos megtorlás után – a virágzó, boldog Nyugat! És mi jelentette nekem az első élményt ezen a nagy felszabadulási utazáson? Egy salzburgi vendéglő óriástányérról lefityegő még óriásabb bécsiszelete, hajszál vékonyra klopfolt borjúhúsból, leheletnyi, piros-ropogós bundában. Azóta ezt a borjúhúst, ezt az ízt keresem minden bécsiszeletben. Tudom, soha többé nem leszek a magyar gulagból kiszabadult pária (szerencsére), ne keressem, ami nincs. Nekem akkor is ez az etalon.
Néha-néha találok hasonlót, itthon is. Például tavaly nyílt a Máriaremetei úton, baldachinos díszbejárattal, egy Bécsiszelet Vendéglő. Tetszik a neve is, mert vállalja a megmérettetést, ízléses a berendezése, habár kissé katakombaszerű, mert a föld alatt van. De nem kell levenni a cégért, igazi a bécsiszelet. Nagyon vékony, nagyon könnyű és mégis ropogós a bundája, mérete jókora. Megérdemli, hogy híre legyen. Rá is férne a hírnév, mert elég nehezen akar beindulni, ahogy látom. Pedig a többi kínálat is vonzó, igencsak jó a szakácsmester: például lazaccal és camembert sajttal töltött pulykamell, vagy tanyasi kakaspörkölt, vagy kapros juhtúróval töltött szűzpecsenye, avagy natúr sertésszelet pirított velővel, kis könnyű esti ajánlatként, édesded alváshoz. A remetei templom pedig várja a vezeklőket.
