Nagy-Britannia, Írország és Svédország már két évvel ezelőtt kitárta a kapukat, május elejétől pedig Spanyolország, Portugália, Görögország és Finnország is ugyanezt teszi. Hét országba tehát teljesen szabad az út, az egyéni vállalkozók után megindulhatnak az álláskereső tömegek is.
Már persze, ha mernek szerencsét próbálni. Köztudott, hogy a magyar munkavállaló még országon belül is nehezen mozdul, hát még a határokon túlra. Hiába adnak nagyobb fizetést Sopronban, mint Nyíregyházán, az emberek nehezen szánják rá magukat a helyváltoztatásra. Nem így a lengyelek, akik közül jóval többen költöznek nyugatabbra. Az új közép- és kelet-európai tagok szempontjából kulcsfontosságú két munkaerőpiac, Ausztriáé és Németországé, jobbára a lengyelektől való félelem miatt marad zárva – még három évig biztosan, a csatlakozási szerződésben rögzített feltételek szerint.
E protekcionista magatartás rövid távú politikai megfontolásokat követ. A „zárva tartó” országok kormányai a munkahelyeket foggal-körömmel védő szakszervezetektől való félelmükben a gazdasági racionalitás ellen cselekszenek. Egyrészt azért, mert számos ágazatban a kétségtelenül magas munkanélküliség mellett a munkaerő-hiány is megjelent. Nem véletlen, hogy Franciaország csigalassúsággal ugyan, de ágazatonként kezdte meg a liberalizációt (a többi, nem említett régi tagállam is valamilyen köztes megoldást alkalmaz). Másrészt, a keleti munkaerő nyugatra költözése valamelyest leszoríthatja a béreket és így megmentheti az ottani telephelyeket. Ezáltal okafogyottá válhat a vállalatok keletre költöztetése.
Tény persze, hogy a munkaerőpiac megnyitása csak akkor hozhatja meg a kívánt eredményt, ha a magországokban, mindenekelőtt Németországban, Franciaországban és Olaszországban, visszanyesik a túlburjánzott, és a teljesítményelvtől elszakadt jóléti szolgáltatásokat. A reformok elodázása odavezet, hogy jó néhány régi tagállamból még öt évig kívül rekedhetnek a „keleti” munkavállalók.
