– Mi mindnyájan egyéniségek vagyunk – talán Ön is emlékszik a Brian élete című film egyik jelenetére, amelyben az összegyűlt tömeg ezt skandálja. Ez a kép jutott eszembe Kjell A. Nordsrömmel közösen írt könyveik olvasása közben. Hiszen a 2000-ben megjelent Funky Businessben éppen arra buzdítják olvasóikat, hogy legyenek egyediek, innovatívak, kreatívak. De miért kellene mindenkinek funkyvá válnia?
– Évszázadok óta hivatkoznak arra, hogy mindnyájan egyformának születtünk. Szerintem viszont éppen ellenkezőleg: kezdettől fogva különbözőek vagyunk. Így azután nem az a cél, hogy funkyvá váljunk, hanem az, hogy azok maradjunk. Ezzel szemben jó ideje azt sulykolják belénk, hogy „ne légy deviáns, tedd a dolgodat, úgy, mint a többiek”. S így rengeteg erőforrást fordítunk arra, hogy a negatív devianciát átalakítsuk. A mínuszból formálunk – na nem pozitívat, azt nem is lehetne, hanem – nullát. Nem vagy elég jó értékesítő, hiányoznak a kommunikációs képességeid? Sebaj! Elküldünk egy remek tréningprogramra! Bár ott sem tudnak világelsőt faragni belőled, ám „szupernulla-értékesítővé” gond nélkül felhoznak. Otthonülő férj vagy, és el akar válni a feleséged? A családterapeutánk szupernulla-férjjé változtat majd. Pedig ha versenyképesek akarunk maradni, akkor sokkal célravezetőbb abból kiindulni, hogy csúcsteljesítmény csak erősségből fakadhat. Bill Gates és mindenki, aki valami meglepőt, fantasztikusat, újszerűt hozott létre, valójában pozitív értelemben deviáns volt, és hozzá elég eltökélt, hogy ezt kihasználja.
– Az önismeret fontosságáról eddig is tudtunk. Úgy látja, hogy az emberek mégsem szánnak elég időt arra, hogy tisztában legyenek értékeikkel, hiányosságaikkal?
Jonas Ridderstrale
40 éves, a Stockholm School of Economicson szerzett doktorátust és MBA-t is, majd ugyanott tanársegédként dolgozott tovább.
Kollégájával, Kjell A. Nordsrömmel két könyvet írt. A 2000-ben megjelent Funky Businesst 31 nyelvre fordították le, a második, a Karaoke kapitalizmus – amelyben a versenytársak ötleteinek másolása helyett a saját hangon történő megszólalást szorgalmazzák – szintén üzleti bestsellerré vált.
Nemrégiben Svédország kiemelkedő fiatal akadémikusának választották. Jelenleg az angliai Ashridge Business School vendégtanára. Társtulajdonos Skandinávia egyik vezető menedzsment és leadership fejlesztőközpontjában. Az utóbbi időben – ahogyan ő nevezi – az információs dzsungel új szervezeti modelljei és vezetési stílusa témában kutat.
Nős, két gyermeke van. Rajong a művészetekért és imád vásárolni.
– Egy lelkes egyetemista, vagy egy kezdő vállalkozó számára bizonyára újszerű és érdekes a könyvek üzenete, hangvétele. De nehezen tudom elképzelni, amint mondjuk egy nemzetközi vállalat – amúgy sikeres – ötvenes főkönyvelője megfogadja a tanácsukat, és nekiáll a nagyra nőtt szervezetben forradalmat csinálni, csak mert azt olvasta, hogy „ha az emberek már nem ismerik a velük egy épületben dolgozókat, eljött az ideje, hogy a céget kisebb részekre bontsuk”. Kiknek írták a könyveket?
– Azt hiszem, az elsődleges célcsoport én magam voltam. Azért írok, hogy ráébredjek bizonyos dolgokra. Van azért persze némi elképzelésünk arról, kikhez is szólunk. Semmiképpen sem azokhoz, akik hosszú éveket ültek közgazdasági könyvtárakban. Szerintem sokan rengeteg időt töltenek azzal, hogy triviális kérdésekre bonyolult válaszokat fogalmazzanak meg. Ehelyett mi pofonegyszerű feleletet adunk összetett problémákra. De ekkor legalább a kérdés maga érdekes! Az emberi agyat egy könyvtárhoz hasonlítanám, az én szerepemet pedig a könyvtároséhoz. Segítek az embereknek rendet rakni a polcokon: strukturálni azt a rengeteg tudást, ami a fejükben van.
– Na de akkor most mit tegyen a könyvelő?
– Ő valószínűleg nem azzal foglalkozik, amit szeret. Unalmasnak találja a munkáját, nincs ráhatása a stratégiára.
– Miért olyan biztos ebben? És ha ő így boldog?
– Akkor minden rendben! Nem kell mindenáron forradalmat csinálni.
– Csak akkor tehát, ha az ember nem érzi magát jól a bőrében.
– Igen, de tudja, a felszínen a legtöbben boldognak gondolják magukat, és nem akarnak változtatni. Mondok egy példát. A baráti körömben szinte mindenki elvált. Holott évekig azt hajtogatták: minden rendben, boldogok vagyunk. Aztán egyszer csak hopp, elváltak. És tudja, miért van ez így? Mert legtöbben a biztonság illúziójában élnek. Van, akinek így jó, mert nem szereti a változást. Ha valaki jól érzi így magát, és azt csinálja, amihez ért, ki vagyok én, hogy azt mondjam: légy forradalmár?
– Kíváncsi lennék, mit tanít a brit Ashridge Business School-beli hallgatóinak a hagyományos menedzsment tanok létjogosultságáról. Azért azokkal nem árt tisztában lenni a vállalatok világában, nem?
– Mindig jó tudni, hogy mi az, amit ne tegyünk, úgyhogy ebből a szempontból egyetértek. De komolyra fordítva a szót: e technikák azt tanítják, hogyan válhatunk picit jobbá azon a területen, amely már eleve az erősségünk. Az üzleti folyamatok újratervezése – business process reengineering: BPR – abban segít, miként növeljük a hatékonyságot 2,6 százalékkal. A just-in-time vagy a teljes körű minőségirányítás – total quality management: TQM – arról szól, hogyan emeljük a minőségi szintet 3,4 százalékkal. Ez fontos, hiszen az elmúlt évszázad gazdasági szempontból a hatékonyságról szólt. Ám, ha megnézzük azokat az iparágakat, amelyekben egy vállalat dominált, majd elvesztette vezető szerepét, kiderül: a hanyatlás első számú oka az volt, hogy túl jók voltak „menedzsmentben”. Itt van a hatvanas-hetvenes évek legismertebb svéd vállalata, a mechanikus számológépek piacának domináns szereplője, a Facit. Hatékonyak voltak a gyártásban, és saját szegmensükben még innovatívak is. Az egyetlen probléma, hogy annyira jók voltak a piacon, hogy nem vették észre: a japán versenytársak időközben elektronikus számológépeket kezdtek gyártani. Ha csak egy picit kevésbé szervezettek lettek volna, meglátták volna, mi közeledik. Ezzel nem azt mondom, hogy minden régi menedzsment elmélet hibás, sem azt, hogy csakis innováció kell. Hanem azt, hogy manapság már egyszerre kell újításokon dolgozni, illetve a korábbi ötleteket kiaknázni.
– Megújulásra a politikában is szükség van. Tanácsadóként részt vett már választási kampányban?
– Nem. Számomra egyébként nehézséget is okoz, hogy a világról alkotott nézeteimet egyetlen politikai ideológiával egyeztessem össze. Ahogyan a könyvben is írtuk, a mostani „egy ember-egy szavazat” helyett sokkal ésszerűbb volna, ha mindenkinek tíz szavazata lenne, hiszen minden pártnak vannak jó és kevésbé vonzó programpontjai.
– Mit gondol a negatív kampányról?
– Hogy tetszik-e nekem? Nem. Ám egyre több ilyen várható, a kérdés csak az, hogy ezek milyen okokra vezethetők vissza. Egyrészt ideológiai vákuum alakult ki. Nincsenek markáns különbségek a pártok nézetei között, ezért egyre inkább az emberekre fókuszálnak a kampányok. Másodsorban a társadalom transzparenssé vált, ezért elég könnyű „szemetet kiásni” az ellenfélről. Márpedig az emberek nem pártokat vagy intézményeket kedvelnek vagy utasítanak el, hanem személyeket.
– A politikai üzenet éppúgy eladható, mint egy doboz mosópor?
– Igen. Ám véleményem szerint egy pártnak úgy kellene magára tekinteni, mint egy vallás hirdetőjére, hiszen a világvallásokhoz hasonlóan valami megfoghatatlant „árul”. Az amerikaiaknak például volt egy víziójuk. Mi ezt utálhatjuk vagy szerethetjük, de vitathatatlan, hogy ez az „amerikai álom” létezik. Az Európai Uniónak nincs ilyen jövőképe, még ennek megalkotása is nehézséget okoz. Valaha, úgy a francia forradalom idején, voltak ilyen álmok. Az egyiket úgy hívták: egyenlőség, ez később a szocializmusban és a kommunizmusban öltött testet. A másik a szabadság volt, ebből a liberalizmus fejlődött ki. Talán ami ma hiányzik, az a testvériség, vagyis az a gondolat, hogy mindnyájan összetartozunk. Ha valaki ezt az álmot megfogalmazná, az meggyőződésem szerint egy eladható terméket hozna létre. A legtöbb pártnál éppen ez hiányzik.
– Szerencsére a hétköznapokban azért akadnak álmodozók. Egyikük éppen könyvük honlapján írta le elképzelését, amellyel hite szerint talán kicsit jobbá tehető a világunk. Talán Ön is olvasta.
– Nem emlékszem ilyesmire.
– Pedig még 2001-ben kérte ehhez segítségüket az ötlet felvetője. A névtelen hozzászóló világméretű gondokról, éhezésről, kihalófélben lévő fajokról beszél, és arról, hogy bár mindenki tudja, melyek a világ problémái, sem a kormányok, sem a nemzetközi szervezetek nem tudnak ellene érdemben fellépni. Ezért aztán egy olyan, több millió fogyasztót tömörítő honlapot és mozgalmat indítana, ahol szervezett formában, nyilvánosan kérnének fel nemzetközi cégeket, hogy világméretű projekteket támogassanak. Lehet persze nemet mondani, ám aki nem segít, annak neve az egész világ közvéleménye előtt ismertté válna. Ez végre egy álom, nem?
– Álomnak álom. A kérdés az, hogy utópisztikus, vagy megvalósítható. Hiszen ahhoz, hogy ez valósággá váljon, meg kellene változtatni az emberek fogyasztói szokásait. Ha egy cég nem segít, akkor egyetlen módon lehet büntetni: senki sem veszi meg többé a termékeit, és túladnak a részvényein. Gazdasági szervezetet csak gazdasági eszközökkel lehet sakkban tartani.
– Ez nyilvánvaló. Azt hiszem, az illető éppen erre gondol, amikor a nyilvánosság és a fogyasztói hatalom eszközét említi.
– Nem vagyok ilyen optimista. Úgy gondolom, egyre több ilyesféle hangot hallunk majd a jövőben, de ez egy elképesztően lassú tanulási folyamat.
