– Sokszor támadják Önt azzal, hogy elsősorban a kapcsolati tőkéjét váltotta pénzre. Mennyit érnek pártkapcsolatai?
– Egy ilyen technokrata területen a kapcsolati tőke csak akkor ér valamit, ha megfelelő szakmai tartalma van. Minisztériumi munkásságom idején épült például a 750 kilovoltos magyar-szovjet villamostávvezeték-rendszer hazai szakasza, akkor kezdődött a paksi atomerőmű építése, a magánerős lakásépítkezéshez kapcsolódó szénellátási program, az egyes helységeket, ipari létesítményeket, otthonokat ellátó vezetékes földgázrendszer kiépítése, s folytatódott a magyar járműprogram is. Erre az időszakra tehető a magyar- szovjet ipari együttműködés kialakulása, különösen a gépipari és agrokémiai kooperáció, és ugyancsak ekkor volt meghatározó mind az energetika, mind a mezőgazdaság szempontjából az úgynevezett gabonahús-kőolaj-barterkonstrukció. Ezek azonban mind-mind olyan szakmai kapcsolatok, amelyek tartalma alapvetően gazdasági jellegű volt. A magyar gazdaság általában nyitott volt a nemzetközi együttműködésre, és nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi szocialista országgal és a nyugati világgal is széles körű kooperációt tudtunk kialakítani, úgy, hogy a három piaci szegmenst – a belső, a rubel-, valamint a dollárpiacot – rendszerszerűen összekapcsoló együttműködési formák is kialakultak. Ami az amerikai cégeket illeti, többek között a Bechtellel vagy az Occidental Petroleummal is együttműködhettünk. A nyolcvanas években a szovjet vezetők nyolcvan százalékát személyesen ismertem, s természetesen többször tárgyaltunk amerikai vezetőkkel is. Ezen utóbbi találkozók közül kiemelném, hogy idősebb George Bushsal alelnökként, majd később már az Egyesült Államok elnökeként is találkoztam. Egyszóval széles körű volt a mozgástér, sőt, én talán túl szélesen is értelmeztem, amiből természetesen származtak feszültségek is.
– Zavarja egyébként, ha a pártkapcsolatai miatt támadják?
– Természetesnek tartom, mert nálunk az „ancien régime” nincs feldolgozva. Mindenki érzi a saját bőrén, csak nem mondja ki, hogy mi volt jó, és mi nem, egyáltalán annyira rossz volt-e, éppen ezért lehet sok esetben találkozni tudat alatti, sőt adott esetben tudatos nosztalgiával. Ugyanúgy nincs feldolgozva a rendszerváltozás előtti négy évtized, ahogyan 1956 sem. Én például 1956. október elsején vonultam be az egyetemi tanulmányaim befejezése után tiszti tanfolyamra Ercsibe, és onnan osztottak be a nemzetőrségbe. Hallgattuk őrségben, például a Köztársaság téren, a katonai rádiót. Hallottuk, hogy a szovjet csapatok jönnek vissza. Érdeklődéssel figyeltük, hogy mi zajlik a világpolitikában. Hallottuk, hogy Nehru kijelentette, nem szabad eltaposni a magyar forradalmat; hallgattuk Bell ezredest, hogy a szovjet tankokba hogyan kell benzines vattát nyomni, hogy felrobbanjanak. Láttuk, mi történik a Köztársaság téren. Viszont nem tudtunk semmit a Titóval október végén tető alá hozott brioni megállapodásról, ellenben hallgattuk a nyugati rádiókat a szuezi válságról. Ma sem értem, a Nyugatban miért nem volt annyi tartás, hogy legkésőbb november elején tudassa a pesti srácokkal: megegyeztünk, hogy az egyik fél bemegy Szuezbe, a másik fél pedig Magyarországra. Egy ilyen információ birtokában sokkal kevesebb áldozata lett volna a forradalomnak. Vajon milyen fejlődés ment volna végbe Magyarországon, ha kiengedik a gyűrűből 1956-ban, tehát egy évvel az után, hogy Ausztriát elhagyták a megszálló csapatok…? Visszatérve a rendszerváltáshoz, máig is sajnálom, hogy akkor összekeveredtek politikai szlogenek és gazdasági érdekek, és egy nagyon értékes technokrata menedzsergárdát léptettek le a színről, amely pedig kivételes tudás birtokában volt; egyszerre eligazodott a forint, a rubel és a dollár elszámolású piacokon is. A vállalatvezetésnek ezt a sajátos tudását jobban meg kellett volna becsülni.
– Mi lett volna az az irány, amit támogatott volna?
– Azokban az évtizedekben a sikeres gazdasági szerkezetváltást a világon több helyen is erőteljes állami részvételre épülő módszerekkel hajtották végre. Így történt az ázsiai kistigriseknél vagy Chilében is, de a példákat még lehetne sorolni. Az a neoliberális gazdaságfilozófia, hogy az állam tűnjön el, és a piac majd mindent megold, hibás volt. Az államnak határozott szerkezetátalakítási elképzeléssel kellett volna nekivágnia az átalakulásnak.
– Miért szállt be az orosz államadósság lebontásába?
– Nagy hibának tartottam, és tartom ma is, hogy 1989-90-ben ezt a piacot rosszul értékeltük, feladtuk. Összegyűjtöttem, milyen területeken volt korábban együttműködési megállapodásunk Moszkvával, amit akkoriban módszeresen felbontottunk. Ilyen volt például az energiaipar, a műtrágyaszektor, a kohászat, a gépipar. Végigjártam azokat az orosz cégeket, amelyeknek nagy része a korábbi minisztériumokból jött létre. Első körben el kellett fogadniuk: ők is komoly piacot vesztettek azzal, hogy feladtuk az együttműködést, mert rajtunk keresztül vezet az út Nyugat-Európába. Egyes cégek nem voltak hajlandók együttműködni, voltak olyanok is, amelyeknek akkor már volt itt saját kirendeltsége vagy cége, és maradtak számosan, amelyekkel lehetett tárgyalni. A többség kereste az új kapcsolatokat. Miután az orosz pénzügyi tárca is elfogadta a cégekkel kötött megállapodásokat, jelentkeztem a magyar kormánynál, és részt vettem azon a pályázaton, ahol a feltételek egységesek voltak: 58 százalékon lehetett elvinni az államadósságot. Összesen 120 millió dollárt bontottunk le úgy, hogy orosz szenet vittünk az ukrajnai erőműbe, onnan pedig áramot hoztunk elsősorban Magyarországra, illetve Közép- és Kelet-Európa más országaiba.
– Mennyire volt ez nagy üzlet?
– Menet közben jó magyar szokás szerint változtak a feltételek, mert elsősorban azt nézték, hogy az államadósság lebontásában részt vevőknek ez mekkora üzlet. Kiszámolták, hogy ha a bankköltséget is hozzávesszük, akkor 60 százalékos árfolyamon bontják le az államadósságot, vagyis 40 százaléknyi a diszkont. Olyan sok információ, újságcikk jelent meg erről, hogy az orosz pénzügyminisztérium egy idő után az érintett cégeknek csak 80 százalékban fizette ki a termékeket, azaz a fennmaradó részt az adósságlebontásban szerepet vállaló partnerekkel kellett kigazdálkodniuk.
– Mindettől függetlenül jó üzlet volt?
– Átlagos. Lényeges, hogy információim szerint mi voltunk az egyetlen cég, amely az utolsó fillérrel is elszámolt.
– Ön állítólag tulajdonosként is érdekelt a burstini erőműben. Ez igaz?
– Nem. Sőt, még csak nem is az erőművel, hanem az ukrán állami villamos energia export-import céggel van 2015-ig szóló hosszú távú szerződésünk.
– Mit gondol, miért tartják a magyar közélet egyik legrejtélyesebb figurájának, amiért azután olykor-olykor „lőnek” is Önre?
– Nagyon rossz viszonyban váltam el az ancien régime-től. Nem politikailag, mert abból nem csináltam titkot, hogy a baloldali gondolkodásomat soha nem adtam, illetve nem adom fel. Nem tartom igazságosnak az átalakulási törvényt, amely a népet kitette a tulajdonából, hasonlóan 1948-hoz, csak ezúttal fordítva. Ez is az oka annak, hogy az MSZMP megszűnése után nem volt tagsági viszonyom az MSZP-vel. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik alapszervezetéhez jelentkeztem az utcáról. Mindezek után pedig, amikor az MSZDP-t 1994-ben majdnem szétverték, majd megválasztottak elnöknek, folyamatosan azt az álláspontot képviseltem – és képviselem ma is -, hogy ez a párt megtartja a szervezeti önállóságát Az MSZDP az egyetlen történelmi párt, amely nem kapta vissza az 1948 előtti vagyonát, s a mai napig sem kap egyetlen fillér állami támogatást sem. Ilyen körülmények között is sikerült azonban elérni, hogy visszanyerte teljes jogú tagságát a szocialista internacionáléban, és tagja az Európai Parlament szocialista frakciójának. Mi több, egy másik, az MSZDP szempontjából fontos kérdést is sikerült megoldani: egy alapítványon keresztül meg tudtunk állapodni a Népszavával, és így a lap visszatért a szociáldemokrata történelmi hagyományokhoz, s ennek nyomán ma ismét szociáldemokrata lapként jelenik meg. Ez természetesen semmiféle tulajdonjogot nem jelent. Másfelől sokakat talán az bosszant, hogy állami vagyon közelébe nem megyek. Semmiféle privatizációban, vagyonkezelésben nem veszek részt, ilyenektől távol tartom magam, annak ellenére, hogy ismertem annyira az ipart, hogy tudom, mit volna érdemes megvenni, és mit nem.
– Hívták ilyen üzletekbe?
– Igen, de ez elvi kérdés.
