Éreztem, hogy baj lesz, úgyhogy a meglepetésnek még a szele sem érintett meg, amikor én kincsem gondolkodás nélkül vágta ki: szusit nagyi! Sok szusit! És akkor nekem csak hosszas alkudozások és tapintat vezérelte trükkök révén sikerült rábeszélnem, hogy a torta legyen a nagyi reszortja, abban pótolhatatlan, a szusit jobb híján bevállalom.
Ha valaki akár csak néhány évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy egy pesti gyerek a kikerülhetetlen tejbegríz és virsli korszakok után szusi mániába esik, bizonyára körülröhögöm. De még akkor is, ha nekem mondja azt, hogy eljön az idő, amikor nyers halat és szárított algát rágcsálok majd nagy élvezettel, az alga lapokat – a norit – szusiecettel ízesített ragadós rizzsel tömöm és tekerem magam, ahogy ezt oly sok internetes oldal tanítja Alaszkától, Portugáliáig. Kénytelen vagyok tekerni, a fejlődésben lévő gyerekszervezetek szusi/maki befogadóképessége és az éttermek árai nem konvergálnak. Még jó, hogy beérik avokádóval és tonhallal is.
Már nem tudom mikor volt meg az első. De attól a pillanattól fogva, hogy legyűrtük zsigeri ellenérzésünket, és megkóstoltuk, nem volt megállás. Nagyobbik mi kincsünk és kisebbik mi kincsünk egységfrontba tömörülve követelte az újabb és újabb ismétlést. Lett makisunk, azaz bambuszgyékényünk a tekeréshez, pálcikánk, kis tálkánk a szójának és a vaszabinak, a zöld tormának, és piros szalvétánk, mert ha már, akkor az ember adja meg a módját.
Persze van mit tanulni. Mert hogy ebből a kis hideg kerek micsodából is 1690 félét tanítanak egy kezdő japán háziasszonynak, az azért elbizonytalanítja az embert. Amikor jó néhány évvel ezelőtt tanult barátunk Japánban dolgozott, hamarosan kiderült, hogy a szusi nem csak étel, hanem önkifejezési mód. Egy 127 milliós országban, ahol a férfiaknak éppúgy ebédet csomagol a feleség, mint a gyerekeknek, a kis dobozból elővett szusi vagy maki nem csak étel, hanem művészi alkotás. Táplálék szájnak, szemnek egyaránt. A maki a japán lélek tükre. Egyformára vágott darabjai elvágólag kerülnek tányérra, dobozba. Akinek a felesége ezt nem produkálja, az elvágja magát.
A dobozok tartalmát főnökök és beosztottak árgus szemmel figyelik, a tökéletes külsejűre formázott darabok tulajdonosait elismerő pillantások kísérik, a gyengébb fazonúakét lesajnáló tekintetek. Hiába munkabírás, lojalitás, kreativitás és együttműködés, egy elfuserált ebéddel a cégnél végleg leírhatja magát valaki.
A születésnapon a nagymama pálcikafogási leckét vett az I. b. már beavatott tagjaitól, akik gyöngyöző kacajjal jutalmazták a nagyi ügyetlenkedéseit, mígnem megesett rajta a szívük, és az ünnepelt villát hozott neki. Pedagógiai gyakorlatnak is megtette, pedig illetlen dolog volt. Egy japán étteremben kért kés egyenesen tőr a séf szívébe. Nem azt jelenti, hogy a vendég béna, és nem tud pálcikával enni (mert mi ugye elvárjuk, hogy egy japán használja a kést és a villát), hanem azt üzeni számára: a vendég rágósnak találta a halat. Ez pedig olyan sértés, amit egy honfitárs soha nem követne el.
Csak egyet sajnálok ebben az új európai szusi mániában. Nem tudom maradt-e még valami gyökeresen új az életünkben. A töltött káposztától, pizzán és savanyú erős levesen át szusiig terjedő íven valami semmi máshoz nem hasonlítható, gyökeresen új, ami még vár ránk tengeren innen és túl. Indiában, a csatnik és naánok kifogyhatatlan variációban talán… Ki tudja.
A szusiban az a jó, hogy megmaradt annak, ami. Hogy gépesíthetik környezetünket, készülhet minden gombnyomásra és távirányítással, még a háziállatunk is ölthet tamagocsi formát, de a szusit ma is épp úgy csinálják mint régen. Kézzel, darabonként, türelemmel és művészi igénnyel.
Itt volt vége ennek az írásnak. De aztán az interneten rátaláltam a szusi gépre, amely óránként 3 ezer tökéletes darabot köp ki magából az étteremtulajdonosok nagy örömére. Hát ennyit a filozófiáról. Így múlik el a világ dicsősége.
A mindenit! Házi szusi prést is találtam, 28 dollárért tökéletes formát produkál. Akkor most mivel villognak a japán feleségek?
