Allah akbar-kórusok zengték a mindenható nagyságát és az iszlám zöld zászlaja borította be az izraeli megszállás alatt lévő vidéket a Jordán folyó bal partján. Így ünnepelte a palesztin lakosság a Hamasz terrorszervezet világpolitikai cunaminak, mindent felforgató szökőárnak minősíthető győzelmét a palesztin parlamenti választásokon. Ahány szó, annyi képtelenség. És egyben: ahány szó, annyi valóság. Miféle megszállás az, amely lehetővé teszi a megszálló ország elpusztítását hirdető mozgalom részvételét (sőt, abszolút többséget hozó győzelmét) egy parlamenti választáson? Hogyan lehet parlamentje egy olyan államnak, amely még nem létezik? Hogyan lehetséges, hogy éppen egy megszállt területen, egy nem létező állam mégis létező parlamentjének választásai jelentik az első, „nyugati” értelemben is szabad választást az arab világban? És végül: mi a teendő, ha egy szabad és demokratikus választás egy demokráciát tagadó szervezetet segít hatalomra? Ezekkel a kérdésekkel néz szembe a világ a Hamasz győzelme után, és egyelőre nem tud értelmes választ adni rájuk.
VÉGE A TÁRGYALÁSOKNAK. Így hát csak egyetlen lehetőség marad: felvázolni a lehetséges közvetlen következményeket. Mindenekelőtt a két főszereplő, a Hamasz és az izraeli állam vonatkozásában. Itt a rövid lejáratú fejlemény csak az lehet, hogy megszakad az egyébként is csak kétes eredményeket hozó tárgyalási folyamat.
A Hamasz nyomban megalakulása után, 1988-ban megfogalmazta alapokmányát, amely szerint célja Palesztina egész területén egy iszlám vallási elveken nyugvó állam létrehozása. Ez eleve Izrael állam elpusztítását tételezte fel, de a Hamasz-charta ezt ki is mondta. Az első fegyveres akciók után Izrael törvényen kívül állónak nyilvánította a szervezetet és letartóztatta ideológiai vezetőjét, Jaszin sejket, akit 1997-ben szabadon bocsátottak, noha a Hamasz már évekkel korábban megkezdte a mindmáig tartó, öngyilkos merénylőkre épített terror-kampányt. A második intifáda, az izraeli megszállás elleni felkelés kezdete, 2000 után a Hamasz-terror tömegessé vált.
Izrael ekkortól – megtorlásként – alkalmazza a Hamasz-vezetők elleni „célzott merényleteket”. Ennek jegyében 2004-ben megölték Jaszin sejket, majd utódját, Abdelaziz al-Rantisszit. A Hamasz három mai kulcsvezetőjének közös vonása, hogy mindhárman „célzott megtorlás” túlélői. A triumvirátus tagjai: Khaled Meshal, a Hamasz politai irodájának elnöke, aki szíriai száműzetésből irányítja a szervezetet; Mahmud az-Zahar, Jaszin sejk orvosa, aki a sejk megölése óta az ideológiai vezető; valamint Iszmail Hanija, az abszolút parlamenti többséget (123-ból 78 mandátumot) hozó választás listavezetője.
Látható, hogy az izraeli vezetés és a Hamasz irányítói között – a terror és az izraeli állam elpusztításának célja és a szelektív politikai merénylet mint a megtorlás eszköze miatt – olyan véres szembenállás feszül, amelyet belátható időn belül nem lehet feloldani.
PALESZTIN BELHÁBORÚ. Vasárnap szíriai emigrációjából Meshal már bejelentette, hogy a vesztes Fatah fegyveres osztagainak, az Al Aksza brigádoknak a részvételével palesztin hadsereget kell létrehozni. Ez véget vetne a választás óta fel-fellobbanó összecsapásoknak a Hamasz és a Fatah fegyveresei között, és siettetné utóbbi széthullását. A Fatah negyven évig vezette a palesztin mozgalmat, és magvát teljesen szétrohasztotta Arafat és talpnyalói, a „régi gárda” korrupciója.
Ha az Al Aksza a Hamasz befolyása alá kerül, a Fatahból nem marad más, mint az elnök, a szerencsétlen Mahmud Abbasz személye. Aki már ma is Washington és az Európai Unió egyetlen tárgyaló partnere. Merkel német kancellár, aki vasárnaptól keddig járt a helyszínen, nem tárgyalt a Hamasszal, miután az továbbra sem ismeri el Izraelt. Ez természetes feltétel, viszont azt jelenti, hogy nincs már kapcsolat a Nyugat és a palesztin hatalom tényleges – bár terrorral fertőzött – birtokosai között.
Ebben a helyzetben Izrael számára sincs más lehetőség, mint kitartani Saron koncepciója, az egyoldalú elkülönülés mellett. Ez a kétharmad részben már készen álló védőfal továbbépítését jelenti, a fal mögé vonva néhány izraeli telepet a megszállt területen, és persze a Kelet-Jeruzsálem köré stratégiai okokból létrehozott telepek hálózatát. Ha az élet és halál mezsgyéjén álló Saron tudná, hogy mi történt, ő sem tenne mást. Legalábbis a márciusi választásokig, amikor kiderül majd, hogyan reagált az izraeli közvélemény a Hamasz fenyegető diadalára.
Ami pedig a jelen írás elején hevenyészetten felvázolt igazi, nagy kérdéseket illeti, az érvényes válaszokra nagyon sokáig várni kell még. De az is lehet, hogy megválaszolhatatlanok.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
