Franciaország köztársasági elnöke a múlt hét derekán Brest közelében, az atlanti partvidéken meglátogatta a haditengerészet stratégiai támaszpontját és felment a Vigilant (Éber) nevű atom-tengeralattjáró fedélzetére. Majd onnan távozva a bázis tiszti tanácstermének pódiumán a 73 éves Chirac történelmet csinált. Olyat tett, mint előtte még senki: teljes nyíltsággal közölte, hogy kész akár elsőként bevetni a francia force de frappe, a nukleáris erő csapásmérő kapacitását. Hogy mikor, azt a beszéd egyik kulcsmondatában így fogalmazta meg: „Azon államok vezetőinek, amelyek terrorista módszereket alkalmaznak velünk szemben, vagy bármilyen módon tömegpusztító fegyverek bevetését fontolgatják, meg kell érteniük, hogy arányos és erőteljes válaszra számíthatnak. A válasz eszköze lehet hagyományos, de lehet más típusú is.”
ÚJ MEGKÖZELÍTÉS. Ilyen még nem volt. A második világháború végén Amerika figyelmeztetés nélkül dobott le két atombombát Japánra. A hidegháború változó szakaszai során a szembenálló két szuperhatalom szövetségi rendszere mindvégig abból indult ki – és eszerint is cselekedett -, hogy az atomütőerő a nukleáris támadás megtorlásának és nem megelőzésének eszköze. A két doktrínának ez a közös vonása eredményezte, hogy mintegy a kölcsönös elrettentés „fedezete alatt”, atomháború reális veszélye nélkül vívtak konvencionális háborúkat (Vietnam), vagy teremtődtek és oldódtak meg feszültséggócok (berlini és kubai válság, kínai-szovjet határincidensek).
Így érthető, hogy a „megelőző atomcsapás” lehetőségét rejtő Chirac-beszéd hatalmas feltűnést keltett, és annál is nagyobb bizonytalanságot gerjesztett világszerte. Mindkét hatást fokozta a beszédben található seregnyi ellentmondás, valamint az időpont szerencsétlen kiválasztása.
A legfeltűnőbb ellentmondások első csoportja a fő célpont, a terrorista módszereket alkalmazó államok kezelésével kapcsolatos. Egyrészt Chirac elismeri, hogy „fanatikus terroristákkal szemben a nukleáris elrettentés hatástalan”. 2. Ennek ellentmond a Chirac-beszédnek az a tézise, hogy „regionális hatalommal szemben nem csak a tétlenség és a megsemmisítés között lehet választani. Stratégiai erőink hajlékonysága lehetővé teszi akár a válaszcsapást hatalmi központjaira, akár azt, hogy megakadályozzuk a cselekvésben.”
Az ellentmondások második csoportja ennél is fontosabb. Chirac így fogalmazza újra Franciaország életbevágó stratégiai érdekeit: „Biztosítani kell Franciaország és szövetségeseinek védelmét.” Dominique David, az IFRI külpolitikai intézet vezetője ezt logikusan úgy értelmezi, hogy Chirac szerint „a francia nukleáris elhárító erő akkor is alkalmazható, ha az ország valamelyik európai szomszédját éri fenyegetés”.
Az „életbevágó érdekek” újrafogalmazása (a briteknek saját atomütőerejük lévén) elsősorban a német politikát érintette érzékenyen. Különösen azért, mert Berlint nem tájékoztatták a Chirac-beszédről, noha Dominique de Villepin francia miniszterelnök a beszéd napján Berlinben tárgyalt Merkel kancellárral.
A francia államfő atompolitikai kalandozását az általános elutasítás kórusa fogadta. A legélesebb támadások az időzítés miatt érték Chiracot. A beszéd nem nevezte meg Iránt. Mégis, jóformán éppen a teheráni atomvita alakulására lehet közvetlen és káros hatása. A ködös „Chirac-doktrína” terrorista államvezetésre és regionális hatalomra vonatkozó utalásai Iránt helyezik egy potenciális nukleáris megtorlás célkeresztjébe. Közben a francia diplomácia aktív részese azoknak az erőfeszítéseknek, amelyek a teheráni rezsimet gyanús atom-terveinek módosítására kívánják rávenni.
MIÉRT MOST? Francois Heisbourg, az International Institute for Strategic Studies (IISS) egyik vezetője a Chirac-doktrína abszurd időzítéséről azt mondja: „Nehéz rávenni valakit, hogy mondjon le az atomfegyver megszerzéséről, ha közben arról szavalunk, hogy az milyen csodálatos.” Marad a „miért” kérdése. Chirac hétéves elnöki időszaka vége felé közeledik. Jövőre a franciák új elnököt választanak. Chiracra kemény, veszteséggel fenyegető politikai harc vár. A hevenyészett doktrínával mintha jelezni akarta volna, hogy őt nem lehet „leírni.”
Sajnos, a miértre a választ alighanem a személyi hatalom megtartásának olthatatlan vágyában kell keresni.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
