– Véleménye szerint milyen évet zárt a magyar gazdaság?
– A gazdaságpolitikában ugyanaz a trend folytatódott, mint az elmúlt hét-nyolc évben, amikor az éppen hatalmon lévő kormány nem fordított elég figyelmet a gazdaságra, a vállalkozások érdekeire, arra, hogy a cégek megfelelően versenyképes körülmények között működhessenek. A jelenlegi koalíciónak a prioritásai – mint ahogy ez az Orbán-kormányra is igaz volt – elsősorban a lakossági szavazatok rövid távú megszerzésére irányulnak, olyan intézkedések elfogadására, amelyek ezeket a szavazatokat hozzák, még ha gazdaságilag irracionálisak is. Egy-két jelentős egyedi intézkedés történik – például egy nagy beruházás idecsábítása vagy az autópálya-építés -, de a kormányok napi gondolkodásában nem a versenyképességre való törekvés a legfőbb szempont. A miniszterelnök adott nemrég egy interjút, ebben azt mondta, hogy ha megnyerik a választásokat, akkor reformokkal kezdik. Erre csak azt tudom mondani, hogy remélem, de majd meglátjuk. Mindenesetre az elmúlt hét-nyolc évben szinte semmi nem történt e tekintetben.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy már huzamosabb ideje nincs átlátható, koncepciózus, határozott gazdaságpolitika?
– Ha a gazdaságpolitikát tágan értelmezzük, akkor igen. A kormányok a könnyebb ellenállás útját választják; felmérik, hogy mi izgatja a lakosságot, melyek azok a napi problémák, amelyek megoldását a kormánytól várja. Ilyen pedig sok van, mert a lakosság jó része még mindig a szocializmusban megszokott módon az államtól várja problémáira a megoldást, miközben ott veri át az államot, ahol csak tudja. Az, hogy az ország lassabban fejlődik, mint ahogy fejlődhetne, s hogy a rendszerváltást követően még meglévő előnyünk a többi rendszerváltó országgal szemben nagyrészt elolvadt, a háttérbe szorul. Ennek jórészt nem a magánszféra sikertelenségében rejlik az oka, hanem abban, hogy a gazdaság hosszú távú versenyképessége a politika számára nem prioritás, legfeljebb a szónoklatok szintjén. Ma a politikusaink nem államférfiak, mert ha azok lennének, akkor egy kicsit hosszabb távon gondolkodnának, mernének kockázatot vállalni, mint arra van is eddig sikeresnek tűnő példa a térségben.
– Milyen területeken érzékeli leginkább a vállalkozások türelmetlenségét a jelen állapotokkal szemben?
– Ha végigtekintjük az 1990 óta eltelt időt, akkor azt mondhatjuk, hogy a gazdasági szféra fejlődése lényegesen meghaladja a gazdaságot körülvevő szférák fejlődését. Az államigazgatás mind létszámát, mind hatékonyságát tekintve lesújtó képet nyújt. Az oktatásban egy csomó törvény megváltozott, de nem hiszem, hogy ennek ellenére jó útra került volna. Ha csak a felsőoktatást nézzük, azt állapíthatom meg, hogy Magyarországon mennyiségi szemléletű oktatás folyik, a minőségnek nincsenek garanciái.
– A vállalatok mennyire érzékelik a döntéshozók hektikus ugrásaiból fakadó nehézségeket?
– A magyar vállalkozók – nagyok is, kicsik is – szerencsére elég edzettek a magyar adórendszer változásaival szemben. A piac egyébként is sokkal gyorsabban és dinamikusabban változik, mint az adórendszer. Persze jó lenne, ha a központi elvonás elvei a jövőben kiszámíthatóbbak lennének. Nagyon remélem, hogy a kormány által kidolgozott 4-5 éves adóterv, ha nem is minden elemében valósul meg, de valamiféle irányt szab, előrelátási lehetőséget biztosít majd a vállalkozásoknak.
– Mit tart ma a gazdaságra és ezen keresztül a cégekre leselkedő legnagyobb kockázatnak?
– A befektetői piac értékítéletét. Veszélyes terepen mozgunk, csak remélni tudom, hogy a piac legalább a választásokig kitart mellettünk, hogy az új kormánynak esélye nyíljon egy új gazdaságpolitika meghatározására.
– Számol további leminősítésekkel?
– Ha ez a költségvetési politika, s ilyen méretű állami és önkormányzati ballaszt fennmarad, akkor ez csak idő kérdése.
– Szükségesnek tartana pótköltségvetést a választások után?
– A törvényhozási választások után egyből megkezdődik az önkormányzati választásokra való felkészülés. Melyik párt fogja ezeket beáldozni azzal, hogy pótköltségvetést javasol? Egyébként pedig a jelenlegi költségvetési struktúrában is tetemes összegeket lehetne megtakarítani. Erre jó példákkal szolgálnak például a PPP pályázatok, az állam és a magánszféra együttműködése, bár ezek nem a jövő évi költségvetést érintik. A pályázatok igen nagy részét rendkívül amatőr módon kezelik, olyan emberek foglalkoznak e tenderek kiírásával, az ezzel kapcsolatos tanácsadással, akik életükben ilyen típusú tranzakciókat még nem láttak, különösen a gazdasági, üzleti vonatkozásait nem értik. Én csak azokkal beszélek, akik részt vesznek ilyen tendereken. Ők mondják el, hogy mennyivel jobb ajánlatot tudnának adni, ha ezt profi módon kikényszerítenék belőlük, mennyi milliárd folyik szét, s milyen hihetetlen bürokratikus módon, s ugyanakkor átgondolatlanul zajlanak a pályázatok ahelyett, hogy üzleti oldalról fognák meg e tendereket.
– Elég széles körben állít fel keserű diagnózist. Lát lehetőséget a kitörésre?
– A helyzetet nem abszolút értelemben tartom rossznak, inkább azzal összehasonlítva, hogy hol tarthatnánk igazán. Én az oktatás minőségében látom a problémák gyökerét. Írországból származó ismerőseim is az oktatás fejlesztését emelték ki az ottani gazdasági csoda magyarázataként, nem pedig a kedvező adó- és munkapiaci környezetet. Ne felejtsük el, Írország Európa egyik legelmaradottabb országából az egy főre jutó GDP tekintetében a kontinens második leggazdagabb országává vált röpke 25 év alatt. Idehaza jelenleg – mint azt az olvasási készséget mérő nemzetközi pisai felmérés is megmutatta – a lakosság jókora hányada nem tud megbirkózni még egy egyszerű használati utasítással sem. Így viszont nehéz számon kérni, hogy összetett politikai, gazdasági és gazdaságpolitikai kérdésekben miért nem képesek az emberek árnyalt és felelősségteljes véleményt alkotni, és ha úgy tetszik, útmutatást adni a politikának azzal kapcsolatban, hogy merre haladjon az ország. Szerintem addig, amíg a közoktatásban nem tudunk megfelelő javulást elérni, nem remélhető átfogó változás, hacsak nem lép a színre egy olyan szuggesztív erejű politikus, aki képes – ha úgy tetszik – hipnotizálni az országot a tekintetben, merre van előre.
– Lát ilyen karizmatikus személyiséget a mai politikai életben?
– Azt gondolom, vannak ilyen politikusaink, csak nem merték eddig vállalni ezt a szerepet. Márpedig „halhatatlanná” csak akkor lehet válni, ha a politikus államférfiként viselkedik, s nem csak a közvélemény-kutatási eredményekre reagáló „szavazatügynökként”.
– Nem gondolja, hogy inkább a gazdasági érdek kényszerítheti ki ezt az áttörést? A jelzáloghitelezés és a devizahitelek felfutása egyre erősebben szembesíti a lakosságot a gazdaságpolitika problémáival, s ez arra késztetheti az embereket, hogy kritikusabban szemléljék az állam szerepét a gazdaságban.
– Nem hinném, hogy a lakosság tisztában van az árfolyam és a kamatok közötti kapcsolattal, s hogy nagy részük belegondolt például abba, mennyi a kockázata a svájci frank erősödésének a forinthoz képest.
– El tudja képzelni, hogy az Európai Unió Magyarországon fog példát statuálni és szankciókat vezet be a költségvetési politika miatt?
– Alapvetően nem az EU szankcióitól, sokkal inkább a befektetői piac ítéletétől tartok. Ha nem változtatunk a ma folytatott költségvetési politikán és az állami újraelosztás nagyságán, akkor a piac előbb fog reagálni, mint az EU döntéshozói, ez pedig sokkal fájdalmasabb reakció lesz. A változást egyébként szerintem nem a „felvilágosult abszolutizmus” fogja elhozni, hanem a piac kényszerítő ereje, miként az történt a múltban is. Ha a befektetők elkezdik eldobálni a magyar kötvényeiket, ha a forint ennek nyomán esni kezd, ha a jegybank erre reagáló kamatemelései megakasztják a gazdasági növekedést, akkor van esélye annak, hogy a politika nekilát átgondolni a helyzetet és újragombolja a kabátot. Ha lenne újévi kívánságom, azt kívánnám, hogy jövőre olyan kormányfőnk legyen, aki elkerüli ezeket a csapdákat, és visszavezet bennünket a helyes útra.
