hatékony felhasználása érdekében a finnek, amikor beléptek az Európai Unióba, csak három célt határoztak meg, azt azonban részletesen kimunkálva. Az évszázados hagyományokkal rendelkező fa- és fémipar mellett a telekommunikációs és elektronikai iparágat jelölték meg fejlesztési területként. Az eredmény önmagáért beszél. Az írek a három célt is sokallották, s csupán egyet tettek a fejlesztési célpiramis csúcsára: az oktatást.
Ehhez képest hol tartunk mi a 2007 és 2013 közötti uniós költségvetési időszakra való felkészülésben? Gigantikus pénzek áramolhatnak az országba, összesen mintegy 15 ezer milliárd forint, amin persze a végső uniós költségvetési alku még módosíthat. Akárhogy is mesterkedik azonban a brit elnökség, az összeg a mai uniós támogatásokhoz képest még így is csillagászati lesz. Ezért a pénzért indult meg az elmúlt hónapokban a lobbizás a tárcák, majd pedig – az egyelőre csak papíron létező – régiók között.
A valódi prioritásoknak – azaz kiemelten fejlesztendő területeknek – egyelőre nyoma sincs a második Nemzeti Fejlesztési Terv alapját képező, s már a parlament asztalán lévő Országos Fejlesztési Koncepcióban. Ha csak azt nem tekintjük annak, hogy a kormányzat a képesség-környezet-ember háromszögben kívánja fejleszteni a magyar gazdaságot és társadalmat. A túlságosan elaprózott tervezést néhány héttel ezelőtt a brüsszeli bizottság is szóvá tette, arra hivatkozva, hogy a fejlesztési terv a hazai minisztériumi struktúrát képezi le. A kritika hatására csökkent az operatív programok száma.
Csak üdvözölni lehet azokat a kormányzati erőfeszítéseket, amelyek a valódi regionális decentralizációra irányulnak. Egy olyan egypólusú országban, mint Magyarország, nem lehet eléggé hangsúlyozni: a régiók helyzetbe hozásának nincs alternatívája. Eredetileg Budapest mellett Debrecent, Győrt, Miskolcot, Pécset és Szegedet jelölték ki az ország fejlesztési pólusaivá, elsődlegesen e városok irányításával dőlne el az eurómilliók sorsa. Az MSZP frakció azonban – így, a választások előtt – vigaszágon felhozna több tucat várost, hogy „alközpontokká” váljanak, s ne szenvedjenek hátrányt a pénzek elosztásánál. Az alközpontok fejlesztési hálózatokat, tengelyeket alkotnának. A Fidesz is beszállt a címosztogatási versenybe, az ellenzéki párt szakemberei az általuk kiemelt fejlesztésre érdemes városok hálózatát „társpóluscsoportnak” neveznék el.
Sajnos, úgy tűnik, a tervezésben a régi metódus is visszaköszön: a stratégiai gondolkodás mellett, illetve helyett össznépi osztozkodás zajlik.
