Időnként a pénzpiacokon is felülkerekedik a csordaszellem a racionalitáson, s ez eltérítheti egy-egy időszakra az árakat – értékeli a mai magyarországi helyzetet Vojnits Tamás, az OTP Bank vezető közgazdásza. Nagyjából 2002-ben kezdődött az a folyamat, amelyben a deficitszámok és a bevételi és kiadási oldal előirányzatai oly mértékben tértek el a tervektől, hogy a költségvetési tervezés teljesen komolytalanná vált. Ráadásul az államháztartási törvény felpuhításával a büdzsé transzparens korrigálásának utolsó eszköze is elveszett, ma már teljesen elképzelhetetlen, hogy egy kormánypárt a saját költségvetésére pótköltségvetést nyújtson be. Ebbe úgymond „beleszoktak” a piaci szereplők, ami nagyon rossz jel.
SZÉLCSEND. Devizakereskedők és alapkezelők körében elterjedt vélekedés, hogy a külföldi játékosok alapvetően ki nem állhatják a forintot. Ennek hátterében részben a két korábbi sikertelen spekulatív támadás áll, részben pedig éppen az, hogy a magyar fizetőeszköz árfolyama nem reagál kellőképpen a fundamentumokra. „Nem tudják, hogyan kezeljék, mi történik majd vele. A kamatfeláron lehet keresni, de ez túl egyszerű jószág, nem nagyon harapnak rá” – hangsúlyozza egy kereskedő. Mindez arra enged következtetni, hogy a spekulatív tőke érdeklődésének homlokteréből egyelőre kikerült a forint. Kevesen örülhetnek jobban ennek a szélcsendnek a Magyar Nemzeti Banknál.
Vojnits szerint a piaci szereplőkben a magyarországi folyamatokról kialakult kép különbözik attól, mint amit a számok hónapról hónapra visszaigazolnak. Hiba lenne azonban mindezek alapján azt gondolni, hogy a befektetők elhiszik a kormány retorikájában szinte kizárólagos hangsúlyt kapó alacsony infláció és viszonylag élénk gazdasági növekedés párosával megfestett rózsás képet. E két tényező ugyanis nagymértékben függ külső hatásoktól, a nemzetközi konjunktúrától vagy az importált inflációtól. A magyar gazdasági növekedés ciklusa együtt mozog a világgazdaságéval, s általánosságban az is elmondható, hogy a maginfláció is mérséklődik. Ez tehát nagyjából-egészéből szinkronban van a globális trendekkel. A befektetők számára valójában az a fontos – pontosabban az lesz a fontos, ha figyelnek rá -, hogy ezekkel a külső tényezőkkel mit kezd egy ország. Az viszont az egyensúlyi mutatókban, vagyis a folyó fizetési és az államháztartási mérlegben mutatkozik meg leginkább. Márpedig e kettő Magyarországon igencsak siralmas állapotot mutat.
Régiós perspektívák
A makromutatók iránti „érdektelenséget” egy csapásra visszájára fordíthatja, ha lényegesen megváltoznak a külföldi makrogazdasági körülmények. A legfontosabb valuták – euró, dollár – hosszú távú hozamának esetleges további felfutása a feltörekvő országok kamatszintjétől elvárt prémium emelkedését hozza magával. A régió megítélésének romlását – s így a kockázati prémium további növekedését – okozhatja, hogy Magyarországon kívül a térség több államában, így Csehországban és Szlovákiában is választások lesznek jövőre.
Az ország megítélése szempontjából a 2007-es költségvetés sarokszámainak megjelenése hozhat fordulópontot. A piac arra számít, hogy az új kormány végre nekilát a hosszú távon fenntarthatatlan költségvetési hiány felszámolásához. Ha ez elmarad, tőkekivonás indulhat meg, ami a hozamok emelkedéséhez és a forint gyengüléséhez vezethet. Néhány közgazda, így például Zsoldos István, a Goldman Sachs elemzője szerint azonban továbbra is megmarad a rövidlátó politikai gondolkodás, az aktuális kormány csak a népszerűségi mutatók és a legszükségesebb költségvetési lépések közötti lavírozásra figyel majd. Ez a legjobb esetben is azt jelentené, hogy a ciklus első két évében szorosra húzott fiskális gyeplőt a kabinet a második két évben – a 2010-es választásokra tekintve – fokozatosan engedi ki, rosszabb esetben a lovak közé dobja.
REZIGNÁLTSÁG. A piac szempontjából veszélyes viselkedés, ha arra épít, hogy a választások után minden megváltozik. Hasonlóképpen ugyanilyen rizikós, hogy a kormány nem a valódi egyensúly helyreállítására koncentrál, hanem kommunikációján keresztül a várakozások egyensúlyát igyekszik fenntartani. A piaci szereplők gyakran már rezignáltan fogadják az újabb és újabb költségvetési hiányszámokkal és célszámokkal való dobálózást, illetve az azokról folytatott meddő politikai vitákat. „Most már tényleg bármit elbír a papír, és nem pirul el a mikrofon” – jellemezi a kormányzat hozzáállását egy elemző.
Kétségtelen, hogy a gazdasági és gazdaságpolitikai folyamatok a pártok kommunikációjának áldozataivá váltak. Ez megnehezíti a mutatók értelmezését és kezelését. Összekuszálódik a statisztika értelmezése, ha nyolcan nyolcféle államháztartási mutatóról beszélnek. Ugyanakkor az is igaz, hogy a gazdasági folyamatok iránt érdeklődők azért egyre inkább megismerik a különböző mutatókat, így előbb vagy utóbb tisztább és árnyaltabb kép bontakozhat ki a folyamatokról. Az Egyesült Államokban például az 1970-es években az olajár-sokk nyomán felpörgő infláció késztette arra a közgazdászokat, hogy az üzemanyag drágulásának a hatását kiszűrjék az árindexekből. Így született meg a maginfláció fogalma, amely ma már egyre inkább a közbeszédbe is beépül.
