Gazdaság

Az ezresektől a milliárdokig

Kárpótlási jegy, Égáz, BorsodChem, a pesti tőzsdék, Herz - ezek mind Albrecht Ottó befektetői pályafutásának egykori célpontjai. A Cashline Értékpapír Rt. tulajdonosa állítja, hogy sosem volt stróman, tény viszont, hogy magas kockázatú nagy üzletei eddig rendre hatalmas nyereséget hoztak. A tizenévesen már a tőzsdéről álmodozó hajdani lakótelepi srác az állammal még nem üzletelt, de legfrissebb ingatlanbefektetésének sorsa a nagypolitikától is függ.



Az ezresektől a milliárdokig 1
Az ezresektől a milliárdokig 2

Nem reklámügynökség, hanem értékpapír-ügynökség vagyunk – hosszú évekig e szavak mögé bújva tartotta magától távol a nyilvánosságot Albrecht Ottó. A „semmiből jött”, mára milliárdos cégvagyonnal rendelkező üzletember számára immár 12 éve a Cashline Értékpapír Rt. szolgál állandó bázisként a gyors tempóban érkező, illetve távozó részvénypakettek mellett. Nem meglepő tehát, hogy üzletfelei mellett sokáig csak a brókerszakma ismerte a befektetőt, aki nemcsak a nyilvános szereplésektől tartotta magát távol, de az állammal sem üzletelt. A szélesebb ismertséget sikerei miatt mégsem kerülhette el. Tavaly tavasszal a rendkívüli érdeklődést kiváltó tőzsdefelvásárlás kapcsán került – befektetőtársaival együtt – reflektorfénybe, neve pedig már a különböző üzletember-toplistákon olvasható: a Manager Magazin leggazdagabb embereket felsoroló listáján az idén a 45. helyen szerepelt, 5,6 milliárd forintosra becsült vagyonnal, míg a Népszabadság hasonló rangsorában az 56. helyet foglalta el, 4,9 milliárdos összeggel.



Az ezresektől a milliárdokig 3

Pedig az ezresektől a milliárdokig igen hosszú út vezetett. A ma már sikeres üzletember első lépéseit nem a Rózsadombról, nem is banktisztviselői, vagy az üzletben jártas családi környezetből tette meg az értékpapírpiac felé. Mindazonáltal az irányt kezdettől fogva érezte. Már tizenévesen a tőzsdéről álmodott és maga sem érti igazán, hogy munkás szülők gyermekeként egy lakótelep kellős közepén miként gyakorolhattak rá oly nagy hatást a parkettről szóló akkori olvasmányai.

Ő IS JEGGYEL KEZDTE. Tény, hogy amikor 1991 nyarán kezdetét vette a hazai kárpótlás, azonnal kapcsolt, s egyetlen újságcikk beindította a 22 éves fiatalember karrierjét. Arra figyelt fel, hogy a kárpótlási jegyek tőzsdén kívüli felvásárlási ára és börzén jegyzett árfolyama között szép kis rés tátong. Azonnal számolásba kezdett, s látván, hogy napi 1 millió forintnyi papír felvásárlása havonta 400 ezer forint profitot hozhat a konyhára, már csak az üzletre tudott gondolni.




Az ezresektől a milliárdokig 4


Az induláshoz komoly tőkére – 5 millió forintra – volt szüksége, hisz a tőzsdei ügyeletek elszámolása ötnapos volt, neki viszont a felvásárlásnál azonnal kellett fizetnie a jegyekért. Friss diplomásként csak félmillió forintja volt, s az üzlettársnak kiszemelt lakótelepi szomszéd, Tóth Zoltán sem tudott többet felmutatni egy szerény ifjúsági takarékbetétnél. Így kezdetét vette az első olyan ügylet, ahol – elegendő saját erő híján – Albrechtnek másokat kellett rábeszélnie a finanszírozásra.

Pár nap alatt sikerült is a starthoz összeszednie közel 4 millió forintot. Szerepelt a kalapban például egy szerencsésen optimista természetű, könnyen meggyőzhető, Tengizben dolgozó ismerős 1,5 millió forintnyi félretett pénze kamatmentes kölcsönként, de – a kockáztató hajlam korai megnyilvánulásaként – felvettek 2 milliónyi uzsorahitelt is, 120 százalékos kamatra. Így aztán Albrecht már a kezdet kezdetén ott üzletelt a Vörösmarty téren a Budapest Értékpapír és Befektetési (BÉB) Rt. irodájából frissen kapott kárpótlási jeggyel kezükben kilépő alanyi kárpótoltakkal. Majd pedig irány a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) és néhány brókercég, továbbadni a papírokat haszonnal. Fél év alatt a vártnál is több, 5 millió forint nyereség jött össze.








Az ezresektől a milliárdokig 5

Az ezresektől a milliárdokig 2
Leisztinger Tamás.
Az Arago tulajdonosával a BÉT-felvásárlás, a Herz-ügylet és a feri­hegyi földek révén került kapcsolatba Albrecht Ottó.
Az ezresektől a milliárdokig 7


Ezzel már annyi pénz állt a házhoz, hogy megalapíthatták a Cashline Értékpapír Kft.-t az akkor még a Közgázon tanuló Tóth Zoltánnal, valamint a New York Brokernél dolgozó Juhász Péter által bemutatott Martin-Hajdú Györggyel, aki a brókervizsgát, valamint a szakértelmet biztosította. Ám a lehetőségekhez képest valóságos aranybányának tűnő vállalkozás ereje is végesnek bizonyult: az 50 millió forintba kerülő tőzsdetagságra például már nem futotta, e jogosítvány híján pedig csak a nagyok – a WestLB, a ConCorde, a New York Broker – beszállítóiként dolgozhattak. Jó darabig kilátástalannak tűnt behozni hátrányukat a náluk évekkel korábban induló konkurensekkel szemben. Nem voltak tőkeerős támogatóik, és megfelelő politikai, üzleti kapcsolatokkal sem rendelkeztek.

GÁZZAL HAJTVA. Alig két év elteltével aztán megoldódott a továbblépés kérdése: 1996-ban újabb nagy lehetőségen akadt meg Albrecht szeme, ezúttal a gázszolgáltató cégek privatizációján. Az állam az Égáz Rt. részvénypakettjének 60 százalékát 417 százalékos árfolyamon szakmai befektetőnek értékesítette, a fennmaradó 40 százalékot viszont – az addigi gázfejlesztések finanszírozóiként – az önkormányzatoknak ígérték, amiről törvény is született. Míg másoknak nem szúrt szemet a kínálkozó lehetőség, Albrecht abban bízott, hogy néhány stratégiailag jó helyen fekvő regionális gázszolgáltató részvényeit meg tudja venni a helyi önkormányzatoktól, valahol a 400 százalék és a névérték közötti áron, a pakettet pedig tisztes haszonnal továbbadhatja valamelyik globális szolgáltatónak. Felcsillant a remény, hogy olyan erősek lehetnek, mint a függetlenek közül akkoriban példának tekintett ConCorde, amely mögött azonban gyümölcsöző politikai kapcsolatok álltak, no meg a fotexes Várszegi Gábor anyagi ereje.








Az ezresektől a milliárdokig 5

Az ezresektől a milliárdokig 2
Megdet Rahimkulov.
A Panrusgáz elnöke egyebek mellett a gázrészvények felvásárlásakor segítette Albrechtsikeres üzleti tevékenységét.
Az ezresektől a milliárdokig 7


A terv kivitelezéséhez azonban az ígéretes ötleten kívül nem volt más muníció. Albrecht jobb híján összeállított egy profi prezentációt, felvértezte magát a gáztörvény paragrafusaival, és bejelentkezett a kiszemelt vevőknél, többek között a Gaz de France-nál és a British Gasnál. E jelöltek nem mutattak ugyan ajtót a számukra ismeretlen Albrechtnek, de nem is kaptak az alkalmon. Azt javasolták neki, forduljon inkább valamelyik londoni, vagy New York-i befektetési bankhoz. Albrecht azonban kelet felé vette az irányt, s a magyar-orosz vegyes tulajdonban álló Panrusgáz elnökénél, Megdet Rahimkulovnál kopogtatott. Az azóta Magyarország legvagyonosabb üzletembereinek élbolyába emelkedő egykori Gazprom-menedzsernél szerencsével járt: megállapodtak. Ezzel kezdetét vette a Cashline egész eddigi fennállását végigkísérő, s összességében milliárdokat eredményező kockázatos vállalkozások sorozata.

Sikerült a települések felé is vonzóvá tenni az ajánlatot, s a Cashline belekezdett a gázpapírok felvásárlásába. Pontosabban csak az ígérvényekébe, mivel a részvények kiosztása váratott magára. A cégnek már minden pénze – 50 millió forintja – ebben az üzletben állt, ám az értékpapírok még mindig nem jutottak el az önkormányzatokhoz. Színt kellett vallani Rahimkulovnál, és meggyőzni: neki is muszáj kockáztatnia, csak abból lehet extraprofit. Albrecht Ottó sikerrel járt, a további felvásárlásokhoz már Rahimkulov adta a pénzt mindaddig, amíg végül átvehették a gázszolgáltató részvényeket az önkormányzatok.





Az ezresektől a milliárdokig 11

Egészséges kockázatok


Csak az Égáz-felvásárlást tartja igazán rizikós­nak korábbról Albrecht Ottó, aki feri­hegyi projek­tjét kockázatitőke-befektetésként értékeli.

– Nemrégiben olyan ferihegyi ingatlancégekben vásárolt részesedést, amelyekben Leisztinger Tamás is tulajdonos. A közös BÁT/BÉT-üzlet után ez aligha lehet véletlen.




Az ezresektől a milliárdokig 12
Az ezresektől a milliárdokig 2

– Termé-szetesen egyeztettünk Tamással, mielőtt beszálltam a két társa-ságba.

– Nagy meglepetést persze nem okoz, hogy ingatlanspeku-lációba fogott, hiszen karrierjét végigkísérték az erősen kockázatos ügyletek.

– Ez azért kissé túlzás. Eddig csupán egyetlen igazán rizikós vállalkozásom volt: az Égáz felvásárlásakor valóban mindenemet feltettem egy lapra. A következő nagyobb kockázatvállalás a két budapesti tőzsde részvényeinek felvásárlása volt, de itt már jóval kisebb volt a tét. Ezeken az értékpapírokon legrosszabb esetben is legfeljebb 30 százalékos veszteséggel túl lehetett volna adni. Azon üzletek zöme azonban, amelyekből már egy évtizede él a Cashline, nem különbözött a többi piaci szereplőétől, s csupán egészséges kockázatot hordozott.

– Hová helyezi a kockázati listán a Carion Airportban és az Airport Cargóban szerzett résztulajdonát?

– Kétségtelen, a tőzsdénél is rizikósabbnak tartom az ingatlanpiaci befektetéseket, hiszen válsághelyzetben egy ingatlan még nagy ráfizetés árán sem feltétlenül értékesíthető két hónap alatt. Ennek megfelelően e mostani projektemet klasszikus kockázatitőke-befektetésként értékelem.

Milyen forgatókönyvek vannak a fejében a földek sorsát illetően?

– Bízunk benne, hogy az ország nem szalasztja el a nagy lehetőséget, és megvalósulnak végre Ferihegyen a régiós logisztikai központról szőtt álmok. Szállodák sincsenek jelenleg a budapesti repülőtér környékén, amivel alighanem egyedül állunk a világon. Ez sem sokáig maradhat így. Minden esély megvan tehát arra, hogy a két társaság által birtokolt földterület komolyan felértékelődjék. Érdeklődéssel várjuk, milyen döntés születik a Budapest Airport koncessziós jogáról. Megjegyzem, el lehetett volna kerülni az állami vagyon elkótyavetyéléséről kialakult vitákat is, ha a kommunikációban jobban hangsúlyozzák, hogy nem értékesítik, csupán 75 évre koncesszióba adják a repteret üzemeltető társaság többségi pakettjét. Nagy meglepetés a győztessel kapcsolatban már nem érhet bennünket, hiszen a pályázókról már most is lehet tudni, hogy nagy tőkeerővel rendelkeznek, és komoly fejlesztésekre készülnek. Akkor sem esünk azonban kétségbe, ha a földünket nem tudjuk a ferihegyi fejlesztésben hasznosítani. A repülőtér, az M0-ás gyűrű és a vasút szomszédságát megfelelő adottságoknak tartjuk például egy ipari park kialakításához is.

– Ha kedvező ajánlatot kap a földeket birtokló cégben szerzett részesedésére, akkor – miként már annyiszor megtette – ezúttal is gyorsan továbblép, vagy részt vesz a fejlesztésekben?

– Ezt még nem döntöttem el.

– Üzleti tevékenységében mindenesetre továbbra is meghatározó szerep jut a tőzsdén tevékenykedő értékpapír-piaci cégének. A Cashline tulajdonosaként így a saját bőrén érezheti, jó döntést hoztak-e társaival, amikor az osztrák HVB Bank vezette konzorciumnak adták el tavaly a BÁT és a BÉT többségi pakettjét.

– Némileg jogos volt a szakmai közvélemény aggodalma, hogy a HVB majd monopolizálja a magyar tőzsdét, de a félelmek szerencsére alaptalannak bizonyultak, ma is igazolva látom az osztrákokba vetett bizalmunkat. Elégedetten tapasztalom, hogy nem történtek magyar érdekeket sértő lépések a külföldi tulajdonosok színre lépése óta. Sőt, a HVB által pozícióba emelt tőzsdeelnök több eredményt ért el az elmúlt bő egy esztendőben, mint elődei öt év alatt: eltörölték az árfolyamnyereség-adót, megszűnt a gazdaságpolitika tőzsdeellenessége, a politikai jobb- és baloldalon egyaránt elfogadott intézménnyé vált a tőzsde. Piaci szereplőként annak is örülhetek, hogy új termékek kerülnek a kereskedési palettára, ilyen például az olaj. Nem utolsósorban pedig végbement a BÁT és a BÉT általunk megálmodott fúziója is.

– A közép-európai régiós tőzsde azonban egyelőre nem valósult meg. Mit hozhat a jövő?

– Változatlanul úgy gondolom, hogy Európában csak erős, közepes méretű regionális tőzsdeszövetségek biztosíthatják a piac működését. A mi földrészünkön csak elméletben lehetne hatékony egy gigantikus méretű parkett, a kulturális és nyelvi különbségek, valamint az országok gazdasági fejlettségében meglévő eltérések miatt itt működésképtelen lenne egy ilyen intézmény. Nemcsak számunkra nem járható egyébként az amerikai út, Kanadának például egymagának több tőzsdéje van országszerte.

Az ezresektől a milliárdokig 11
Az ezresektől a milliárdokig 7

Így telt 11 hónap számolással, önkormányzati előterjesztések és testületi határozatok kidolgozásával, lévén a települési elöljáróságoknak akkoriban sem szakértelmük, sem emberük nem volt efféle munkához. Az üzlet bejött: 500 millió forintot hozott a Cashline-nak, a papírokat a Molnak továbbadó Rahimkulovnak pedig tízmilliókat – dollárban. A Cashline tehát megerősödött anyagilag – megtízszerezte saját tőkéjét -, amikor is 1998 őszén rájuk köszöntött az orosz válság. „Mint valamennyi brókercég, mi is sokat veszítettünk” – ismeri el Albrecht. A Cashline-nak azonban az akkoriban rettegetten keménykezűnek tartott Albrecht irányításával végül nem hogy sikerült talpon maradnia, de összességében még az 1998-as esztendőt is profittal zárták.

Az az év amúgy rosszul indult. Albrecht és tulajdonostársa között nőttön-nőtt a feszültség. Tóth Zoltán ugyanis (akivel fele-fele arányban osztoztak a cégen) a kis- és közepes méretű hazai ügyfelek irányába szerette volna tolni a tevékenységet, Albrecht pedig a külföldi intézményi befektetők felé akart nyitni. A probléma végül mindössze három hónap leforgása alatt, Tóth távozásával oldódott meg. A vita kellős közepén ugyanis bejelentkezett a Buda-Cash Brókerháztól Bokorovics Balázs (akkoriban az év határidős brókere, ma a Pannonplast Rt. elnöke) és Hunyady Attila, hogy részesedést szerezzen a Cashline-ban. Albrecht pedig kapott az alkalmon, és ajánlatot tett Tóth kivásárlására.

„Nem akartam veszekedni, az ár korrekt volt, így elfogadtam” – idézi a nyolc évvel ezelőtt történteket a sátorfáját szedő fél. A tőzsdét az ingatlanpiacra cserélő Tóth Zoltán szerint Albrecht igazi autokrata személyiség. „Nem lennék a beosztottja – mondja -, de korrektségéhez nem fér kétség.” Az élet azt igazolja, hogy ezt komolyan is gondolja: 2003-ban ugyanis Albrecht azzal kereste meg Tóth Zoltánt, hogy ismét szerezzen részesedét a Cashline-ban, ezúttal kisebbségi tulajdonosként, és ő igent mondott. „A szétválást követően volt közöttünk néhány hónapnyi mosolyszünet, ám higgadtan mérlegelve az ajánlatot, fenntartások nélkül szálltam be ismét a társaságba, teljesen megbízom Ottóban.”

Tóth Zoltán azonban már egy egészen más Cashline-ba tért vissza, mint ahonnan öt évvel korábban távozott. Az orosz válságot követően Albrecht londoni mintára szervezte át vállalatát. Felvett két Cityt megjárt szakembert, akik jó kapcsolatokkal rendelkeztek a legnagyobb külföldi intézményi befektetők körében, a bizalom megalapozásához és fenntartásához pedig komoly szakmai stábot állított fel, amelynek elemzései minden nap már a reggeli mellett várták a londoniakat. Az eredmény nem is maradt el: a legnagyobb befektetési bankok, alapok – a Templeton, a Deutsche Morgan, a CSFB, az MSDW, a Merrill Lynch – kegyeit sikerült elnyerniük, s a külföldi megbízások révén ismét felvirágzott a cég. Az ezredforduló évében például, amikor az OMV a Molban 10 százalékos részesedést szerzett, e pakett felének felvásárlását ők hajtották végre. Anyagilag persze megérte a dolog, de a közhangulat ellenük fordult. Albrecht akkor is, most is azt mondja, nem ő, hanem a kormány az oka annak, hogy az ügylet nem fordított irányban ment végbe akkor. „Ha a hatalom birtokosai nem keverik a szociálpolitikát a Mol működésébe, és nem tartják mesterségesen a piaci szint alatt a gáz árát, és ezáltal a Mol-részvények árfolyamát is, a magyar olajvállalat kaparinthatta volna meg az osztrák konkurens tizedét” – állítja.

ELLENSÉGES SZEREPBEN. A kemény, bevállalós Albrecht persze nem hátrált meg a támadások miatt. Saját bevallása szerint sosem maga kereste a negatív szerepeket, hanem az élet hozta úgy, hogy ellenséges felvásárlás kulcsszereplője lett, így a legközelebbi ilyen alkalom elől sem tért ki. Pedig, ha lehet, még húzósabb ügybe került, amikor felbukkant régi orosz kapcsolata, és a Gazprom Írországban bejegyzett off-shore cége, a Milford megbízásából elvállalta a közvetítői munkát a BorsodChem és a TVK felvásárlásában (bár végül az eladóktól kapták a jutalékot). Ráadásul nemcsak itthon bélyegezték oroszbérencnek a magyar vegyipar két fellegvárának megszerzésében való közreműködéséért, de a külföldi nagy befektetési bankok sem bántak velük kesztyűs kézzel. „Eleget kerestetek!” – mondták, látván, hogy elhalászták az orruk elől Kelet-Európa egyik legnagyobb dealjét, és kerek egy évig nem adtak „mezei” tőzsdei megbízást a Cashline-nak. Az itt keresett néhány százmillióval a zsebében persze Albrecht nem sokat bánkódott. A pénz és a siker megint jókor jött, hiszen 2001-2002-ben az orosz válság idejére emlékeztető pangás alakult ki a magyar tőzsdén, a corporate finance piacon is megállt az élet. Albrecht az orosz válság alatt tanultakat alkalmazva ezúttal is kemény kézzel vezette vállalatát. „Ottó az addiginál is szigorúbban ellenőrizte a szabályok betartását, persze a cégnél békeidőben sem szerették, ha valaki hibázott” – meséli Míró József elemző, aki akkoriban a Cashline-nál dolgozott. Albrecht a kiadásokon is rajta tartotta a szemét. Csak semmi felesleges költség: villámgyors leépítésbe kezdett, az alkalmazottak száma a felére zsugorodott, ám ezúttal már ő sem függetleníthette magát a piactól: e kritikus két évet a Cashline is veszteséggel zárta.

Albrecht soha nem nyugvó befektetői fantáziája azonban nem hagyott időt az önsajnálatra: a következő periódushoz két olyan üzlet is köthető, amelyek bombasikerként vonultak be a cég történetébe. Közülük az egyik, a Pannonia Hotels papírjaival végrehajtott tranzakció-sorozat 200 százalékos profittal zárult 2002-ben, ami – az eddigi top profitot termelő BorsodChem-üzlet után – a második legeredményesebb megmozdulása volt a Cashline-nak. A részvényekre még 1997-ben, névértéken tett szert a brókercég az önkormányzatoknál, majd kisebb felárral pénzügyi befektetőknek adta tovább a csomagot, hogy aztán visszavásárolva azt 2002-ben már a névérték háromszorosán értékesítse a jelenlegi tulajdonos Accor-csoportnak. A pár hónap múltán (2003-tól) formálódó másik nagy alakításnak köszönhetően pedig nemcsak anyagilag gyarapodott a cég, de – meglehetősen szélsőséges megítélés közepette – beírta a nevét a magyar gazdaságtörténetbe is. Ezúttal már nem egy egyszerű vállalat, hanem maga az értékpapírpiac, vagyis a tőzsde, a BÉT Rt. volt a cél, s végül is – ha nem is az előre eltervezett forgatókönyv szerint – ezt az üzletet is sikerült nyélbe ütni (lásd anyagunkat a 62-63. oldalon).

SZALÁMIGYÁRI KÖZJÁTÉK. Albrecht egyik társa a BÉT megszerzésekor a milliárdos befektető, Leisztinger Tamás volt, akivel hamarosan ismét olyan üzletet kötöttek, amivel magukra vonták a köz figyelmét. A Leisztinger által ellenőrzött Pick Rt.-től ugyanis 2004 novemberében az Albrecht Ottó által jegyzett Clar Kft. megvette a Herz Szalámigyárat, majd néhány hónap múltán – 2005 májusában – maga is gyorsan továbbpasszolta a magyar élelmiszeripar egyik ékkövét. Döntésén senki nem lepődött meg. Egyfelől, mert Albrecht ezúttal egy számára meglehetősen szokatlan, sőt ismeretlen terepre vetődött, amit maga is elismer. A piacon viszont másban látják e sietős távozás okát: azóta is határozottan tartja magát a híresztelés, miszerint Albrecht csupán a meghosszabbított kéz szerepét játszotta, amikor átmeneti időre a tulajdonos jelmezébe bújt.

Ő azonban határozottan cáfolja e feltételezést, és egy új üzleti filozófia kezdeti megnyilvánulásáról beszél. „Aki ismer, tudja, hogy sosem lennék stróman! Bármennyire is hihetetlen, azért vettem meg a Herzet, mert azt a kellemes, biztonságos családi középvállalatot láttam benne, amelyből majd az unokáim is éldegélhetnek” – mondja, és hozzáteszi: „Egyre kevésbé szeretek kockáztatni, ma már biztosan nem csinálnám meg a tíz évvel ezelőtti húzós üzleteimet.”

Albrecht tehát már nem a régi? Horváth János, a Cashline könyvvizsgálója mindenesetre a „könnyű” ügyfelek közé sorolja őt, aki kétéves közös múltjuk során mindig meghajolt a szakmai érvek előtt. A Herz azonban nagy csalódás lehetett e szempontból: az új szerzemény működését ízlelgető Albrecht arra eszmélt, hogy a cég teljességgel átláthatatlan számára. „Bármi áron szabadulni akartam a vállalattól, akkor még nem gondoltam, hogy ezen kereshetek is.” Ám – mint mondja – a szerencse ezúttal is mellé szegődött egy nagyon kedvező ajánlat képében.

Az itt elért nyereség egyéb sikeres befektetések hozadékával együtt egy új társaság tőkéjét gyarapította: az idén szeptemberben Albrecht megalapította a Cashline Befektetési Holding Rt.-t, azzal a céllal, hogy a külvilág számára is egyértelműen szétváljon az értékpapír-piaci és befektetői tevékenység. Semmi nem változott tehát, csak nevet adtak a gyermeknek. Valójában Albrecht Ottó sem változott. A közelmúltban a Carion Airport Development Rt.-ben és az Airport Cargo Center Kft.-ben szerzett kisebbségi részesedést (két másik kisebbségi tulajdonos mellett), amelyeknek 60 százalékát Leisztinger Tamás jegyzi. A két cég fő értéke, hogy mintegy 90 hektár földet birtokol a ferihegyi repülőtér kifutópályája és Ecser között. Márpedig éppen most folyik azoknak a pályázatoknak az értékelése, amelyeket két német és egy brit konzorcium nyújtott be a ferihegyi repülőteret üzemeltető Budapest Airport Rt. többségi pakettjéhez kapcsolódó koncessziós jogának elnyeréséért. Ha elkészülnek a ferihegyi fejlesztések tervei, az ominózus terület felértékelődhet, de van némi esélye annak is, hogy másfelé terjeszkedjen a cargo bázis. Az állami cég közelmúltbeli történetének ismerői tudhatják: Albrecht Ottónak már nemcsak ötletekre és szerencsére lesz szüksége; legújabb vállalkozásának bukása vagy sikere, vagyis az ecseri mezők sorsa a nagypolitikától is erősen függ.


 





Az ezresektől a milliárdokig 11

A Nagy Tőzsdeügylet


Egyszerre volt Albrechtnek könnyű és nehéz dolga a Budapesti Értéktőzsde eltervezett megszerzésével kapcsolatban. Könnyű, mert a nagy pangásban rajta kívül mindössze két embernek támadt az a víziója, hogy a tőzsde értékes portéka lehet. Egyenesen lehetetlennek tűnt viszont a vállalkozás, tekintettel arra, hogy a másik két ember közül az egyik Korányi G. Tamás, az ismert újságíró és befektető, a másik pedig Leisztinger Tamás volt. A részvénygyűjtésben Albrecht egyaránt hátrányba került az értéktőzsde-felvásárlás eredeti ötletgazdájának tekinthető, elszántan vásárló Korányival és az üzleti életben rendkívül agresszíven terjeszkedő, milliárdos Leisztingerrel szemben. Korányi idejekorán eszmélt, amikor a megszűnő brókercégek nem csupán örömmel, de bagóért, a tőzsdében rejlő érték töredékéért adtak túl tőzsderészvényeiken a hobbivásárlónak tűnő tőzsdés javára, Leisztinger pedig banki-üzleti kapcsolatait kamatoztatva gyarapította ütemesen BÉT-papírjainak állományát.

Albrecht felismerte, hogy valami mást kell kitalálnia, ha ő is labdába akar itt rúgni, és rá is lelt a maga aranytojást tojó tyúkjára, a Budapesti Árutőzsde (BÁT) Rt.-re. Ez a társaság ugyanis, amely a 12 milliárd forinton ülő elszámolóház, a Keler Rt. negyed tulajdonosa volt, nem szúrt szemet konkurenseinek, miként arra sem figyeltek fel, hogy az addig veszteséges árutőzsde az értéktőzsdével összeolvasztva – pusztán az ésszerűsítésnek köszönhetően – busás profitot termelhet. Így egészült ki Albrecht fejében a BÉT-felvásárlás ötlete a BÉT-BÁT-fúzió és a tőzsdei bevezetés programjával. „A kis ügyekben általában buktam, de a nagyokban eddig szerencsém volt” – mondja Albrecht. Utóbbi ezúttal abban nyilvánult meg, hogy a BÁT 25 százaléka már egy kézben volt – a bankszférából induló Juhász Gergelynél -, így az első, reményre okot adó pakettre viszonylag gyorsan sikerült szert tennie. A következő nagy lépés a 33 százalék elérése volt, ami további 10 megállapodásból jött össze. Így következett el az a pillanat, amikor az egyszemélyes bizniszekhez szokott Albrecht belátta: érdekszövetséget kell kötnie konkurenseivel, ha célt akar érni.

„Nem csapatjátékos!” – jellemzi egyik ismerője. „Valóban nem, de tudok csapatban játszani” – finomít a képen maga Albrecht. „Engem is meglepett, milyen jól tudtunk együttműködni”- mondja a háromfős team működéséről Korányi. Pedig igazi magányos farkasokkal hozta össze a sors. Ismert volt például, hogy Albrechtre több kisbefektető is neheztelt egy önzőnek tartott megoldása miatt. Amikor ugyanis 2003-ban az E.ON az Édásznál szabálytalan, a kisbefektetőknek komoly anyagi veszteséget okozó kiszorítási ajánlatot tett, Albrecht pert indított a német érdekeltségű társaság ellen. A többi kisbefektető nem állt ugyan a kereset mögé, számított viszont az ügy rájuk is kedvező kimenetelére. Ám Albrecht végül peren kívül megegyezett a németekkel. „Senki nem járt rosszul. Igaz, én kicsit többet kaptam a többieknél” – ismerteti a saját verzióját Albrecht.

Még 2003-at írtunk, amikor az addigi ellenfelek Albrecht hívására leültek a brókerház-tulajdonos irodája alatt a Gerbeaud-ban, hogy mindenki kiterítse a kártyáit, kitalálják a végcélt és az oda- vezető utat. A cukrászda sokat látott falai között úgy állapodtak meg, hogy a szükséges többségi részesedés eléréséig mindkét börze részvényeit közös érdekeik szerint vásárolják, azaz nem verik fel egymás árait. Ha az irányítást biztosító részvénytömeg a kezükbe kerül, összeolvasztják a két tőzsdét, majd pedig az eladási szándékát már deklaráló jegybanktól megveszik a Keler felét. Végül a magyar tőkepiac integrált infrastruktúrájaként a társaságot bevezetik a parkettre, ott lefölözve a hasznot.

Különösebb akadályok nélkül a BÁT-ban 75,6 százalékig, a BÉT-ben pedig 50,2 százalékig emelték a részesedésüket. S bár jócskán nőtt a felvásárlási árfolyam, mindvégig megérte venni – szem előtt tartva persze a kockázatot. Közben az egész szakmát sikerült vérig sértenie Albrecht Ottónak, amikor a vásárlás körülményeit ecsetelte a Portfolio.hu-nak. „A kritikusoknak csak annyit mondanék, hogy mi transzparensen, mindenki szeme előtt vásároltuk a részvényeket olyan professzionális tulajdonosoktól, ahol igencsak magas az egy négyzetméterre jutó közgazdászok száma, csak azt nem számolták ki, hogy mennyit is érnek a részvényeik.”

Az üzlet tehát összejött, csak éppen nem úgy, ahogy azt a Gerbeaud-ban eltervezték, s a végeredményt számos bank és brókercég vezetője igen kemény kritikával illette. Az eredeti elképzelés egy olyan szálon siklott ki, amire nem számítottak. A jegybankkal ugyanis nem sikerült megállapodniuk a Keler megvásárlásáról, ami megtorpedózta a tőzsdei bevezetés tervét, és akkor léket kapott a fúzió is. Amikor erre fény derült, akkor – stratégiát váltva – az összes hazai nagybanknak felajánlották a két társaság többségi pakettjét, ám azok legfeljebb a Kelerben láttak némi fantáziát, de abban sem eleget. Határozott érdeklődést mutatott viszont a portéka iránt a HVB Bank vezette konzorcium, amelynek további osztrák bankok mellett tagja a volt a közép- és kelet-európai regionális tőzsde kialakításában stratégiailag érdekelt Wiener Börse AG. Az üzlet végül velük köttetett meg (Figyelő, 2004/22. szám). A három üzletember így a megálmodott profitot – mintegy 5 milliárd forintot – végül zsebre tette, ám a kritikát, amit eztán a bank- és tőzsdepiac számos hazai szereplőjétől kaptak, már aligha. Az volt a legkevesebb, hogy a nemzeti tőzsde idegen kézre játszásával vádolták a három tőzsdegurut.

Az ezresektől a milliárdokig 11
Az ezresektől a milliárdokig 7

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.