Margaret Thatcher a fáma szerint 1990 végén Rómában, az Európai Tanács ülésén ismét nemet mondott az európai pénz megteremtésére. A többi tizenegy tagország állam- és kormányfője – most már a brit miniszterelnöknő nélkül – a radikálisabb megoldás mellett döntött. Elhatározták, hogy nem közös (common), hanem egységes (single) valutát hoznak létre, vagyis az új európai fizetőeszköz nem kiegészíteni fogja a régi nemzeti érméket és bankókat, hanem felváltja azokat.
HEGEDŰS ISTVÁN, a Magyarországi Európa Társaság elnöke
KIVÉTELEK ERŐSÍTIK… Egy év múlva a maastrichti szerződésben Nagy-Britannia (majd az első sikertelen népszavazást követően Dánia is) biztosítékot kapott arra, hogy ha úgy akarja, ki is maradhat a Gazdasági és Pénzügyi Unióból (EMU). Ám a briteknek (és a dánoknak) adott opció az egységes európai valutához való csatlakozást illetően kivételes szabály. Minden más uniós országot, beleértve a tíz új tagállamot, sőt, elvileg Svédországot is, szerződés kötelezi az EMU-tagságra. Nem véletlen, hogy a Huszonötök által aláírt európai alkotmány I-8. cikkében ez olvasható: „Az unió pénzneme az euró.”
Az euró itthoni bevezetésének időpontjáról szóló politikai és közgazdasági viták leginkább a magyarországi helyzet lehetőségeiből indulnak ki. Összeurópai gazdasági szemszögből nézve ugyanakkor az euró megteremtése az egységes belső piac logikájából, a négy szabadság elvének kiterjesztéséből fakadt. Az árfolyamkockázat kiiktatása az integrálódó piacokon ráadásul a határokon átívelő tőkeáramlás felgyorsítását volt hivatott elősegíteni; különösen a kis- és középméretű vállalkozások esetében. Az sem mellékes, hogy az EMU tagállamainak kormányai nem használhatják többé valutájuk le- vagy felértékelését a gazdasági sokkhatások kivédésére és egyben a reformok elodázására – az Európai Központi Bank felállítása pedig egyben az európai egységesülési folyamat fontos állomását jelentette.
A liberális gazdaságpolitika és az európai egységes piac kiszélesítése, elmélyítése nem csupán összeegyeztethető, hanem össze is függ egymással. Leon Brittan 1989-től tíz éven át volt az Európai Bizottság különböző gazdasági területekért felelős tagja. A meggyőződéses konzervatív, thatcherista politikus A Diet of Brussels: The Changing Face of Europe című könyvében a világ és saját pártja euroszkeptikusaival vitázva egyenesen így fogalmazott: „Egyszerre Európa-barátnak és gazdasági liberálisnak lenni nem csupán lehetséges, hanem szükséges is.”
Euró-vita
Korábbi cikkeink
Csaba László (2005/41. szám)
Kun János és Duronelly Péter (2005/42. szám)
Ádám Zoltán és Galló Béla (2005/43. szám)
Bod Péter Ákos (2005/44. szám)
Róna Péter (2005/45. szám)
Az eurót használó tizenkét tagállamban azért sehol sem jellemző a nemzeti valutához való visszatérés követelése. A gondot inkább az okozza, hogy a közgondolkodásban az euró visszamenőleg árdrágulással kapcsolódott össze. Németországban az éttermi, Franciaországban a piaci árak mentek fel valamelyest 2002-ben, és hiába kompenzálta ezt az emelkedést máshol szignifikáns árcsökkenés, illetve hiába rendkívül alacsony az infláció az eurózónában, az emberek nem hisznek a statisztikáknak.
KÉTKEDŐ ÚJ TAGÁLLAMOK. Nálunk sem lesz ez másképp. A tíz friss tagállamban újabban a közvélemény növekvő része vált kétkedőbbé az euró előnyeit tekintve. Feltételezhetjük, hogy akármilyen meggyőző lesz a kampány az egységes valuta bevezetése mellett, akármilyen feltűnően fogják forintban is sokáig kiírni az árakat, önbeteljesítő próféciaként hat majd az árnövekedés érzete a magyarok hangulatára. Azért minden rosszban lesz valami jó: nálunk legalább az „erős nemzeti valuta” iránti nosztalgiára nem kell számítani.
Akárhogy is, ha 2010-ben végre már euróval fizethetnénk itthon, attól még nem fog véget érni az európai és magyar történelem.