Nagy árat fizet a Kínából érkezett Kaku Hu azért, hogy nagojai egyetemen tanulhasson. Már a 804 ezer jenes (1,44 millió forintos) éves tandíj is komoly érvágás a számára, ezt az összeget azonban még valahogy elő tudta teremteni. A feleségét és a kisfiát viszont nem vihette magával a szigetországba, erre már végképp nem futotta a pénzéből. Mindazonáltal szeretteitől való kényszerű távollétét akár befektetésnek is tekintheti, hiszen hazatérése után az elismert japán egyetemen szerzett diploma remek ajánlólevél lesz egy kínai köztisztviselői állás vagy egy multinacionális vállalat menedzseri pozíciója megszerzéséhez.
Hu persze nincs egyedül Japánban, vele együtt még közel nyolcvanezer kínai hallgató tanul a szigetország különböző egyetemein és főiskoláin. Japán társadalma ugyanis rohamosan öregszik, így az egyetemek egyre kevesebb otthoni fiatal közül válogathatnak, sok felsőoktatási intézmény éppen ezért Kínában toboroz új hallgatókat. Ám miközben az egyetemi férőhelyek mind elérhetőbbek a kínai fiatalok számára, Japánba érkezve jó részük azzal szembesül, hogy a helyiek jó része nem szívesen ad ki nekik lakást. Méghozzá azért, mert kínaiak.
|
Harc az energiáért
Mivel a kínai ipari termelés változatlanul rohamtempóban növekszik – az idei év első kilenc hónapjában 9,4 százalékkal bővült a tavalyi esztendő azonos időszakához képest -, és az autók száma is viharos ütemben gyarapszik, évek óta drámaian fokozódik az ország energiaigénye is, olyannyira, hogy az 2003-ban már meg is haladta Japán energiafelhasználását. Sokan máris küszöbönálló energiaválságot emlegetnek, és potenciális konfliktusforrást látnak Kína és Japán versenyfutásában az energiáért. A feszültség valóban ott vibrál például a Kelet-kínai-tenger fölött, amelynek közepén a szigetország éppen új gázlelőhelyeket szeretne nyitni. A régióban még a nyolcvanas évek végén fedeztek föl négy olaj- és gázmezőt, amelyek japán geológusok feltételezései szerint mintegy 7 ezer milliárd köbméter földgázt és legalább 100 milliárd barrelnyi kőolajat rejtenek. Ez a mennyiség amerikai számítások szerint a két ország együttes olajfelhasználását bőven fedezné a következő ötven évben, míg tengeri gázkészletek a kereslet alakulásának jelenlegi tendenciáit figyelembe véve Japánnak legalább 80, Kínának pedig 240 évre lennének elegendőek. Igen ám, csakhogy mivel a két ország mindmáig nem tisztázta tengeri határait, a területet Kína is a magáénak vallja, sőt, már fúrótornyokat is felállított a gázmezőkön. Októberig a két fél még próbált diplomáciai úton megoldást találni a problémára, akkor azonban Koidzumi kormányfőnek a Jaszukuni szentélyben tett látogatása remek ürügyet szolgáltatott a kínai oldalnak arra, hogy felálljon a tárgyalóasztaltól. Majd demonstratívan hadihajókat küldött az olaj- és gázmezők fölötti vizekre, sőt repülőgépeit és tengeralattjáróit hetek óta látványos felderítő küldetésekre vezényli a térségbe. A két, energiára éhes ázsiai ország versenyfutásából mellesleg Oroszország profitálhat a legtöbbet, hiszen Peking és Tokió egyaránt szinte mindent hajlandó lenne megadni azért, hogy a szibériai mezőkről kiinduló távol-keleti kőolajvezeték a neki kedvező nyomvonal mentén épüljön ki. Mindkét ország sokmilliárd dollár értékű oroszországi beruházást helyezett kilátásba arra az esetre, ha Moszkva az ő javára dönt. A legutóbbi hírek szerint jelenleg éppen Japánnak áll a zászló – azaz a vezeték végállomása nem a kínai Dacsing, hanem a japán-tengeri orosz kikötő, Nahodka lehet -, de a Kremlnek még bőven van lehetősége arra, hogy a két országot egymás ellen kijátszva akár még följebb srófolja az árat. |
|
|
|
|
A Mainicsi Simbun című japán napilap szeptember végén felmérést közölt arról, hogy a japánok miként vélekednek a kínaiakról, és kiderült, hogy több mint 65 százalékuk ellenszenvet érez a – ma még – második számú ázsiai szuperhatalom lakóival szemben. „A japánok imádják a kínai konyhát, szeretnek Kínába utazni, kezdik értékelni a kínai ruhaneműket, viszont nem szeretik a kínaiakat” – érzékelteti a szigetország polgárainak gondolkodását ma meghatározó ellentmondást az egyik, Magyarországon is jelen levő japán autóipari nagyvállalat vezető menedzsere.
KETTŐS MÉRCE. „Japán régóta kettős mércével mér, és a japán-kínai kapcsolatokat is a kettősséggel lehet jól jellemezni” – ért egyet Takeucsi Dzsózen, a nagojai egyetem közgazdasági karának professzora, Kína és Japán gazdasági kapcsolatainak kutatója. Mi több, a külföldi elemzők is hasonlóképpen ítélik meg a két ország viszonyát: a gazdasági kapcsolatokat forrónak, míg a politikaiakat enyhén szólva is hűvösnek tartják. Előbbieket illetően a számok magukért beszélnek. Japánnak mind a kivitel, mind a behozatal tekintetében Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere, és a kétoldalú kereskedelmi forgalom összértéke 2004-ben meghaladta a 200 milliárd dollárt. A Kínában végrehajtott japán befektetések mára meghaladták a 66 milliárd dollárt.
Ezzel szemben a politikai kapcsolatok 1972, azaz a két ország viszonyának normalizálása óta nem voltak ilyen mélyponton. A történészek szerint a Távol-Keleten mindig csupán egy domináns nagyhatalom volt. Most viszont két ország pályázik erre a szerepre. Kína gazdasági felemelkedését, és az abból fakadó egyéb ambíció erősödését Japánban, míg a szigetország egyre határozottabb és nyíltabb nemzetközi szerepvállalását pedig – nem utolsósorban igényét az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagságára – Pekingben nézik rosszallóan. Mindez a lappangó feszültség pedig mind gyakrabban olyan – akár erőszakos – akciók formájában tör a felszínre, mint például a Kínában ez év áprilisában országszerte kitört japánellenes tüntetések, amelyeken tízezrek tiltakoztak a történelmet elferdítő, a második világháborúban elkövetett bűntetteket elbagatellizáló nacionalista japán tankönyvek ellen.
A fagyos politikai kapcsolatokat jól példázza Vu Ji kínai miniszterelnök-helyettes legutóbbi szigetországi látogatásának története. Bár a „pekingi Vasladyként” is emlegetett politikusasszonynak a kora nyári vizit menetrendje szerint japán gazdasági vezetőkkel elköltött ebédje után Koidzumi Dzsunicsiró miniszterelnökkel kellett volna találkoznia, e megbeszélést váratlanul törölték, és Vu Ji a nélkül utazott haza, hogy tiszteletét tette volna japán kormányfőnél. Peking nem is csinált titkot abból, hogy e diplomáciai udvariatlanság elsődleges oka az a néhány óvatlan megjegyzés volt, amelyet a vizit során a vendéglátók némelyike tett a Jaszukuni szentély ügyére.
PROVOKATÍV ZARÁNDOKLATOK. Ez utóbbi a kétoldalú kapcsolatok mételye. A sintó vallási emlékhely az utóbbi százötven év háborúiban elesett 2,5 millió japán katona lelkét őrzi. A hetvenes években viszont „titokban” ide szállították tizennégy háborús főbűnös – köztük az 1948. december 23-án kivégzett Todzsó Hideki, az imperialista Japán 1941-1945 közötti miniszterelnöke – hamvait is. Mindebben a japánok többsége nem lát problémát, ugyanis hitük, valamint a busidó, azaz a szamuráj gondolkodásmód szerint a bűn a halállal feloldozást nyer. Mi több, ez egészen 1985-ig a nemzetközi diplomáciában sem okozott különösebb gondot. Abban az évben viszont Jaszuhiró Nakaszone akkori japán miniszterelnök ellátogatott a szentélybe. Azóta pedig több japán kormányfő is megtette ugyanezt. Koidzumi Dzsunicsiró jelenlegi miniszterelnök ráadásul immár ötször – azaz 2001-es hivatalba lépése óta évente egyszer – elzarándokolt a Jaszukuniba. A második világháborúban Japán által lerohant országok pedig tiltakoznak: Kína és a két Korea az imperialista militarizmus és a japán nacionalizmus jelképének is tartja az emlékhelyet, amelynek egyébiránt már háborús múzeuma is sok vitát váltott ki. A konfliktus gyökere, hogy Kína és Korea úgy ítéli meg: Tokió még mindig nem képes „hihető és őszinte” módon bocsánatot kérni a második világháborúért, a japán invázióért, Mandzsúria és Korea elfoglalásáért, a nankingi mészárlásért és az intézményesítetten prostitúcióra kényszerített úgynevezett „komfortszerző” nőkért. Szerintük a szigetország társadalma a németekkel ellentétben még mindig nem hajlandó őszintén szembenézni világháborús szerepével, a Jaszukuni szentély pedig ennek a szimbóluma.
|
Dél-Koreai tévédiplomácia
Koidzumi miniszterelnöknek a háborús bűnösök emlékét is őrző Jaszukuni szentélyben tett provokatív látogatásai, illetve a Japán világháborús felelősségét csökkenteni igyekvő szigetországi történelemtankönyvek miatt a délkelet-ázsiai régióban tavasszal kirobbant botrány nem csupán a japán-kínai, hanem a japán-dél-koreai viszonyra is rányomta a bélyegét. Utóbbi két ország viszonyának azonban van egy sajátos új eleme, nevezetesen a „tévédiplomácia”, amely, úgy tűnik, képes lehet hozzájárulni a kétoldalú kapcsolatok javításához. Történt ugyanis, hogy a japán tévében sugárzott koreai szappanoperák igencsak felkeltették a japánok érdeklődését a másik ország és annak népe iránt.
|
|
Koreai sztár tokiói plakáton. Jong Jun Bae- ért rajonganak a japán nők. |
A tradicionális ázsiai érté-kekre – pél-dául a szülők iránti feltétlen tiszteletre és nosztalgiára – építő, kissé konzervatív szappanoperák elképesztően népszerűekké váltak a szigetország-ban. Az úgynevezett K-drámák legnagyobb sztárja a 32 éves Jong Jun Bae, aki a Téli szonáta című televíziós sorozattal futott be mind otthon, mind Japánban, és aki a tokiói reptéren nemrégen olyan fogadtatásban részesült, amilyent legutoljára alighanem csupán a Beatles tagjai kaptak a sziget-országban mintegy négy évtizeddel ezelőtt. A sorozatok hatására több mint százezer japán – elsősorban fiatal hölgy – utazott és utazik Dél-Koreába, hogy meglátogassa a forgatások helyszíneit, ismerkedjen a helyi konyhával és kultúrával. A Korea-eufória egyúttal hozzájárul ahhoz is, hogy a japánok végre rendezzék kapcsolataikat a hazájukban élő – s ma meglehetősen erőteljes diszkriminációval kezelt – hatszázezer koreaival. Utóbbiak többsége azoknak a koreaiaknak a leszármazottai, akiket annak idején, az ország japán megszállása alatt erőszakkal hurcoltak a szigetországba. A dél-koreai szappanoperák mellesleg a hírek szerint nemcsak Japánban, hanem a kommunista Észak-Koreában is népszerűek. Az elszigetelt országban a kópiákat állítólag titokban VHS kazettákon terjesztik. |
|
|
|
|
A japánok viszont azt mondják, hogy 1972 óta legalább negyvenszer kértek bocsánatot, a több évtizede folyósított segélyekkel, kedvező hitelekkel pedig a háborús jóvátételt is megfizették. Utóbbiakból például Kína az elmúlt huszonöt évben több mint 30 milliárd dollárnyit kapott. Ebből a pénzből építették fel többek között a sanghaji reptér egy részét, számos vasútvonalat, utakat, kikötőket. Japán cégek hozzájárulásával, persze. Mi több, Koidzumi idén augusztusban, Japán háborús kapitulációjának 60. évfordulóján ismételten bocsánatot kért országa háborús bűneiért, és akkor nem is ment el a kétes hírű emlékhelyre. Október közepén viszont igen – igaz csupán „civilben”, úgymond, magánemberként. Ám ez sem segített, az indulatok mind Pekingben, mind Szöulban így is nyomban felkorbácsolódtak. Kína például percig sem habozott, azonnal visszamondta a japán külügyminiszter arra a hétre szóló pekingi meghívását.
Számos elemző azonban úgy látja, hogy Peking legalább annyira felelős a jelenlegi helyzetért, mint Tokió. Kína ugyanis tagadhatatlanul érdekelt a feszültség fenntartásában, hiszen a hirtelen gazdasági növekedés következtében jelentkező társadalmi kihívásokat jobb híján a mesterségesen gerjesztett nacionalizmussal próbálja elfedni. A szigetországi napilapok az áprilisi japánellenes tüntetéseket is ezzel magyarázták. Szerintük ugyanis a kínai tankönyvek sem mutatják be hitelesen a történelmet, így Japán a jelen problémáiért is könnyen kiáltható ki bűnbaknak.
KÍNAI GÉSA. A teljes kép ennél persze jóval összetettebb. A China Daily című angol nyelvű kínai napilap felmérése szerint ugyanezen fiatalok több mint fele szeretne a japánokkal barátkozni, őket jobban megismerni. Japán pedig az idei Aicsi világkiállítás öt hónapjára a kínai turistáknak vízumkönnyítést biztosított, amelyet ráadásul az expo szeptember 25-i bezárása után meg is hosszabbítottak. Tavaly több mint 3 millió japán turista utazott Kínába, onnan pedig 610 ezer érkezett a szigetországba. Sőt, a japán mindennapokban a kínai vendégmunkás is egyre megszokottabb látvány. A híres tokiói Gonpacsi étterem például – ahova Koidzumi kormányfő még George W. Bush amerikai elnököt is elvitte annak 2002-es látogatásakor – szintén szívesen alkalmaz külföldieket, köztük kínaiakat is. Japán egyik misztikus kulturális örökségét, a gésát pedig sokak döbbenetére egy kínai színésznő, Csang Csi-ji személyesíti meg az Arthur Golden Egy gésa emlékiratai című regényéből Kiotóban forgatott, idén bemutatásra kerülő filmben. Ami a gazdaság szereplőit illeti, egy minapi felmérés szerint a nagyobb japán cégek csaknem háromnegyede tervez kínai befektetetést a közeljövőben, vagy kíván kínai partnerrel együtt dolgozni. A szigetország külkereskedelmi szervezete, a JETRO 2006-ra már 54 kirendeltséggel rendelkezik majd Kínában, hogy az odatelepült japán társaságok tevékenységét segítse. Japán eddig 31,5 milliárd dollárt fektetett be Kínában, mely invesztíciók feltétlenül nagyban segítik utóbbi gazdasági felemelkedését, miközben a „kínai kapcsolat” nélkül a szigetország sem lett volna képes hosszú évek után ismét növekedési pályára állni, legyen az egyelőre bármilyen szerény és sérülékeny is.
A szigetországi befektetők közül mellesleg a legjobban az autógyártók dörzsölhetik a tenyerüket. Számítások szerint Kínában 2020-ra megötszöröződik a gépkocsi-tulajdonosok száma, ebből a boomból pedig várhatólag főként az országban már berendezkedett nagy japán gyártók húznak majd hasznot. A Toyota, a Nissan és a Honda is évekkel ezelőtt kiépítette kínai hídfőállásait, sőt, az utóbbi néhány hete bejelentette, hogy újabb gyártókapacitást telepít az országba.
Az ipari termelés továbbra is rohamos ütemű növekedésével és az autók számának viharos gyarapodásával viszont a kínaiak energiaigénye is rohamosan emelkedik. Sokan máris küszöbönálló energiaválságot emlegetnek, és potenciális konfliktusforrást látnak Japán és Kína között amiatt, hogy utóbbi növekvő nyersanyag- és energiaéhségét a piac alig tudja csillapítani. A konfrontáció kockázata pedig valóban létezik, hiszen máris javában folyik a versengés az 1,3 milliárd lakosú Kína és a tizedakkora, ámde ásványkincsekből szintén döntően importra szoruló Japán között (lásd a keretes írást a 24. oldalon). Mindazonáltal hiába egyre puskaporosabb a hangulat a két ország között, még a legpesszimistábbak is úgy vélik, hogy Peking és Tokió 2008-ig bizonyosan nem viszi kenyértörésre a dolgot. Elsősorban azért nem, mert Kínának szüksége van arra, hogy a három év múlva esedékes pekingi olimpián egy békés és dinamikusan fejlődő országot lásson a nemzetközi közvélemény. Másrészt Kína még 2008-ig kapja a japán segélyeket, amelyekről aligha mondana le.
JAPÁN MINŐSÉG. Kérdés, mekkora gazdasági és politikai veszélyeket rejt magában az a tény, hogy Kína teljes gazdasági felemelkedéséhez még minden bizonnyal évtizedekre van szükség. A Development Bank of Japan például arra figyelmezteti a szigetországon kívül befektetést tervező japánokat, hogy saját üzletük biztonsága érdekében inkább ázsiai hálózatot építsenek ki, mintsem hogy csupán Kínára koncentráljanak. Emellett készüljenek fel a rejtett költségekre, védjék a szellemi termékeket, és ne adják kínai irányítás alá a minőségbiztosítást. „A kínai termékek még mindig nem a minőségükről híresek. Talán egyedül a textilipar az, ahol a kínai termékek minőségben is igazán versenyképesek. Még a kínaiak sem bíznak a saját termékeikben. Ezért is érthető, hogy eszközbeszerzéseinél a kínai hadsereg meghagyja, hogy csakis száz százalékban japán terméket szeretnének” – mondja a japán egyetemi állását a jövő év áprilisától kínai katedrára cserélő Takeucsi Dzsózen. Sőt, szigetország-szerte legendák terjednek arról is, hogy a Japánba látogató kínai üzletemberek is ügyelnek arra, hogy csak olyan műszaki cikkeket vásároljanak, amelyeknek minden alkatrésze Japánban készült.
Mit hoz a jövő? „Kína és Japán menthetetlenül egymásra vannak utalva. Kína fejlődéséhez a japán befektetések elengedhetetlenek, viszont a japán gazdaság növekedése Kína társadalmi fejlődésének is a függvénye” – érzékelteti Takeucsi a képlet bonyolultságát. Kérdés, vajon az egymásra utaltság a politikai kapcsolatok rendezéséhez is elvezet-e majd egyszer.