Autonómok élén

– Országgyűlési képviselőként 1994 és 1998 között a parlamenti alkotmány-előkészítő bizottságnak volt a tagja, amely akkor kidolgozta egy új alkotmány tervezetét – miközben még ma is az 1949-es alaptörvény van érvényben…

– Ez közkeletű tévedés. Az alkotmány valóban az 1949. augusztus 20-i keltezést viseli, de a szövegét olyan mértékben átalakították 1989 októberében, a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások során, hogy a számozását leszámítva az alaptörvény szövege gyakorlatilag teljesen új, s azóta is vagy harminc ponton módosították. Készült egy új alkotmánytervezet, ezt az említett országgyűlési bizottság 1998. március 10-én elfogadta, de a parlament plénuma elé már nem került.

– Hiába dolgoztak éveken keresztül?

– Nem mondanám. A széles körű szakmai egyeztetéssel készült tervezet terjedelmében több mint a duplája a most hatályban lévő alkotmánynak. Két kötetben megjelent, ott láthatja a polcomon.

– Ma már nem aktuális?

– Ma nincs alkotmányozási szükséghelyzet. Akkor lenne, ha a jelenleg érvényben lévő alkotmány akadályozná az emberi jogok érvényesülését, vagy az alapjogok tekintetében hézagos lenne, esetleg az állami intézmények között hatásköri átfedéseket rögzítene, aminek következtében a jogállami működés ellehetetlenülne. Vagy olyan komoly értelmezési vitát váltana ki, amely sértené a jogbiztonságot. De nem így van. Mindenki egyetért azzal, hogy a jelenleginél lehet jobb alkotmányt készíteni, és a mostani is helyenként pontosításra, kiegészítésre szorul. De ehhez most nincs meg a kellő politikai konszenzus, és akár egy módosításhoz is szükséges kétharmados parlamenti támogatásnak belátható időn belül semmi esélyét nem látom.

– A napokban említette, mennyivel jobb lenne az Alkotmánybíróságnak, ha a tagjait nem kizárólag a parlamenti képviselőkből álló bizottság jelölhetné. Milyen jelölést tartana megfelelőnek?

– Ma már mintegy száz országban működik alkotmánybíróság, és általános a többcsatornás jelölés. Leggyakrabban a parlamenti frakciókon kívül a köztársasági elnök is jelölhet, néhány helyen harmadik szereplőként az igazságszolgáltatás legfőbb szerveinek is van ilyen joguk. Nálunk az alkotmány rendelkezik arról, hogy a parlamenti frakciók egy-egy tagjából álló ad hoc bizottság jelöli az alkotmánybírákat. Az lenne a jó megoldás, ha emellett a köztársasági elnök, esetleg a legfelsőbb bíróság és a Legfőbb Ügyészség, vagy a jogtudományi karok tanáraiból álló grémium is jelölhetne, s ezt a köztársasági elnök terjesztené a parlament elé. A végső döntés joga természetesen maradjon a parlamentnél, és a kétharmados többség is fontos.

– Hatéves alkotmánybírói munkája során mit tapasztalt: mennyiben hordozzák magukkal az alkotmánybírák azt a hátteret, hogy valamelyik párt jelölte őket?

– Semennyire. Döntéseinket kizárólag a szakmai felelősség és a felkészültség determinálja. Természetesen minden bíró önálló személyiség, egyéni világnézettel, múlttal, megismételhetetlen sorssal, szocializációval. De az, hogy a jelölés során valamelyik párt hozta szóba a nevét, nem jelenti, hogy bármilyen módon kötődne ahhoz a párthoz. Az elmúlt években a jelöltállítás valóban túlságosan átpolitizálódott, de leginkább az váltotta ki a vitát, hogy betöltsenek-e egy-egy megüresedett bírói pozíciót, vagy egyszerre hány személyről szavazzanak.

– És vajon az elnök személyisége, jogfelfogása, szemlélete mennyiben nyomja rá a bélyegét a testület tevékenységére?

– Egyáltalán nem. Az Alkotmánybíróság nem hierarchikus szervezet. Teljes létszám esetén tizenegy bíróból, azaz tizenegy autonóm személyiségből áll a testület; a tagok nincsenek alárendelve az elnöknek, aki nem utasíthat és nem ellenőrizhet egyetlen bírót sem. Az elnök szerepe annyi, hogy a beérkező ügyeket – évente 1200-1300-at – ő szignálja a bírókra. Azt már a bíró dönti el, hogy az ügyeket milyen sorrendben dolgozza fel. Az elnök vezeti a testületi ülést, és a hivatal szervezetének működését irányítja. Előterjesztését ugyanúgy leszavazhatják, mint bárkiét, ahogy az már számos esetben megtörtént. Ez nem presztízsveszteség. Egy-egy határozattervezet fölött olykor éles szakmai viták alakultak ki.

– És az vajon mennyire számít presz­tízs­vesz­teségnek a kormányzat számára, ha egy jogszabályt az AB alkotmányellenesnek talál? Mennyiben jogos, ha az ellenzék egy ilyen döntésből politikai tőkét igyekszik kovácsolni?

– Természetesen a kormánynak nagyobb a szakmai és a politikai felelőssége egy-egy törvény vagy jogszabály előterjesztése kapcsán, mint egy képviselőnek. De sok esetben az alkotmányszerűség, illetve az alkotmányellenesség megítélése rendkívül bonyolult szakmai kérdés: sokszor közöttünk is hetekig tartó vita zajlik egy-egy jogszabály kapcsán. A döntésünknek gyakran politikai következménye is van. Egyesek vereségként, mások győzelemként élik meg. Nyomon követjük ezeket a vitákat, a sértődéseket. De soha nem volt megfontolás tárgya, hogy egy-egy döntésre vajon hogyan fognak reagálni a pártok.

– Azt mennyiben veszik figyelembe, hogy egy-egy döntésük nyomán megtorpanhat valamely fontos reform, esetleg csupán formai hiba miatt?

– A formai hiba a jogban alapvető hiba, amely érvénytelenné teszi az egész szöveget. Ha csak egyszer is szemet hunyunk egy apró formai hiba fölött, akkor nincs jogalapunk arra, hogy legközelebb fellépjünk ellene. Ez a jog garanciája. Sokszor valóban nem a tartalma miatt ítéltünk alkotmányellenesnek egy jogszabályt. A modern jogállam csak úgy tudja betölteni garanciát nyújtó szabályozó szerepét, ha a jogalkotó a legkisebb formai hibát sem követi el.

– Tapasztalata szerint melyik a szerencsésebb: ha az Alkotmánybíróság testülete sokféle jogfelfogású bíróból áll, vagy inkább az, ha a nézeteik hasonlóak?

– Mindenképpen használ a testületnek, ha többféle jogi világnézetű és jogfilozófiai véleményt képviselő bíró dolgozik együtt. Minden vita hasznos, mert az ellenvélemények hatására mindenki kénytelen újragondolni az álláspontját. Az elmúlt hat évben rengeteget tanultam azoktól a bírótársaimtól, akik határozottan más jogfilozófiai szemlélettel közelítettek az egyes problémákhoz, mint én.