kapcsolatok pillanatnyi állását évek óta azon keresztül méri a hazai közvélemény, hány percet tölt az éppen aktuális miniszterelnök a Fehér Házban, ha egyáltalán eljut odáig. Gyurcsány Ferenc ötvenperces tárgyalását követően a protokoll-barométer derűs viszonyokat mutat, még akkor is, ha az amerikai elnök most sem kötelezte el magát viszontlátogatásra. Magyarország Washingtonból nézve kiszámítható helynek tűnik a régióban, szépen gyarapodik a beáramló amerikai tőke mennyisége, a befektetők sem panaszkodnak különösképpen a megtérülésre, ráadásul a távolról érkezett látogató nem feszegeti igazán vehemensen az amerikai vízumpolitikát.
Nagyjából ennyi az, amit a mostani tárgyalások tartalmi részéről tudhatunk. A kormányfő szerint az amerikaiak „nem kérnek semmi újat”. Irak vagy Afganisztán esetében nehéz is lenne, a Balkán egyre inkább kikerül Washingtoni érdeklődésének homlokteréből, Taszárról a Fekete-tenger környékére terelődött át az amerikai stratégák figyelme, a vadászgép-tender körüli izgalom is a régmúlté.
Éppen ezért lenne jó tudni, hogy mi az, ami manapság ötven percre érdekessé teheti Magyarországot a Fehér Házban. Netán a gyorsan változó ukrán, avagy a cseppfolyóssá váló lengyel helyzet értékelése? A német nagykoalícióval szembeni várakozások az Európai Unióban? Az amerikai kereskedelempolitikai érdekekhez való viszonyulás egy új uniós tagállam részéről? Magyarország helyezkedése az unió jövőjét befolyásoló versenyképesség kontra szociális állam – angolszász avagy kontinentális modell – vitában?
Nem tudjuk a súlypontokat és a hangsúlyokat, pedig aligha feltételezhető, hogy spontán beszélgetés zajlott volna a Fehér Házban. Ilyen körülmények között viszont úgy tűnik, hogy a magas szintű magyar-amerikai kormányzati tárgyalások újabb fordulójának is elsősorban belpolitikai jelentősége volt. A trófea az időpont. A jutalom az ötven perc maga.
