Hétfőn éjfélkor az Európai Unió Luxemburgban tanácskozó külügyminiszterei megállították az órát. Pontosabban azt mondták, hogy miután az unió soros elnöki szerepét betöltő Nagy-Britanniában még mindig „tegnap” van, így akár tudják is tartani magukat az ígéretükhöz, miszerint október 3-án megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. Pedig napközben még úgy tűnt, az osztrákok útját állják a tárgyaláskezdésnek. Végül ők is beadták a derekukat, még ha ennek egy sajátos árukapcsolás volt is az ára. Ha már Ausztria a török tárgyalások elindítását nem tudta megakadályozni, legalább a másik nagy célját elérte: az EU aznap éjjel Horvátországgal is megkezdte a felvételi folyamatot.
Felmerül a kérdés, miért csapnak ilyen magasra az indulatok éppen a török csatlakozás ügyében, ráadásul korántsem csupán Ausztriában – ahol a lakosság mintegy 80 százaléka utasítja el Ankara EU-csatlakozását -, hanem Franciaországtól Hollandiáig szerte az unióban. Nos, ennek számos, a politikai, gazdasági, ám mindenekelőtt a kulturális és értékrendbeli különbségekben gyökerező oka van, miként az az Európai Újságíró Szövetség magyar tagozatának október 3-ára időzített konferenciabeszélgetésén is kiderült. Bársony András külügyi államtitkár Törökország felvételét támogató érvei, illetve Schöpflin György fideszes európai parlamenti képviselő ellenző álláspontja csapott össze egymással, és a két politikus szinte csak egy dologban értett egyet: Ankara 10-15 éven belül bizonyosan nem lesz az unió tagja. Az egyik fő kérdés Bársony szerint: kész-e Európa befogadni egy (rövidesen 80 millió lakosú) muzulmán országot. Ha a válasz „nem”, az az államtitkár szerint komoly értékválságot indíthat el, hiszen akkor az unió előbb-utóbb azzal a dilemmával szembesül, hogy hol húzzák meg a határt. Azaz a Balkán integrációjának előrehaladtával fölmerülhetnek újabb vallási választóvonalak – akár a kereszténységen belül is. Schöpflin György szerint azonban a muzulmán vallással nem önmagában van baj, hanem amiatt, hogy az rányomja a bélyegét az egész török államberendezkedésre. Mindez odáig megy: míg a nyugati alkotmányok alapelve, hogy az egyén delegál jogokat az államnak, a török alaptörvény ez utóbbit állítja a középpontba, azaz ott az állam juttat jogokat az egyénnek.
Az emberi jogok helyzete sok tekintetben valóban nem felel még az európai normáknak, de látványos a fejlődés akár a nőkkel szembeni bánásmód, akár például a kurdok tekintetében, amely népcsoportnak a hivatalos török politika néhány éve még a létét is tagadta. Törökország mindmáig nem hajlandó elismerni az 1915-ben az örmények ellen végrehajtott népirtás megtörténtét sem, az Ankara melletti érvelés azonban erre azt feleli, hogy számos nyugat-európai országban máig nemzeti hősnek számítanak a gyarmati időkben egész népeket kiirtó hódítók. Ám a legfontosabb aggály egy sokkal későbbről datálódó konfliktus: Ciprus ügye. Ankara mindmáig nem ismeri el a sziget déli, görögök lakta felét, márpedig az időközben az unió tagja lett. Bársony András maga is úgy véli, a tárgyalások előbb-utóbb eljutnak arra a pontra, amikortól nem tartható tovább, hogy Törökország nem vesz tudomást annak a közösségnek az egyik tagjáról, amelybe maga is be akar lépni. Másfelől viszont nem szabad úgy tenni – különösen a sziget egyesítésének görög elutasítása után nem -, mintha az, hogy a válság mindmáig nem rendeződött, csupán Ankara hibája lenne.
SIMON ERNŐ
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
