Évtizedek politikai és szakmai viharait, tulajdonosok változásait élte túl az a derűs tolerancia, amely a maga szelíd módján egymáshoz hajlított ellentétes – sőt, esetenként eredetileg ellenséges – táborból érkező menekülteket.
Gömöri Endre külpolitikai újságíró, a Figyelő Világkép rovatának állandó szerzője
Legélesebb, legdrámaibb és éppen ezért legfelemelőbb példáit ennek a toleranciánk az 1956-os forradalom leverése utáni esztendők adták, s ezek elválaszthatatlanul összekapcsolódtak Garam József főszerkesztőnek a szó legjobb értelmében rejtélyes alakjával. Az ‘56-os barikádnak nem két oldala volt, hanem legalább három, de inkább négy. Ő a harmadikon vagy negyediken állhatott. Ez magyarán azt jelentette, hogy feltétlenül megbízhatónak tekintette őt a rezsim, de ő maga nem feltétlenül bízott a rezsimben, és a legkeményebb időszakokban is fenntartotta és gyakorolta a kritikai önállóság jogát.
A „rejtély” az, hogy ezt a kettősséget hogyan tudta fenntartani. A „szó legjobb értelmében” jelzős szerkezetet pedig azért használtam, mert a munkatársai számára is biztosította az önálló kritikai magatartás lehetőségét. Tömören: a szerkesztőségben akkor is szabadság volt, amikor kívül még a „fortélyos félelem” volt az úr.
Ez vonzotta a menekülteket, ő pedig bátran válogatott. Voltak abban a szerkesztőségben ‘56 politikai sebesültjei, de helyet talált a rezsimet szélsőbalról bíráló csoport embere is. És jöttek másfajta „menekültek” is. Személyi küzdelmek sérültjei. Vagy éppen olyanok, akik (egyik kiváló képviselőjük minapi szavaival) úgy határozták meg önmagukat, mint a „névtelenség menekültjei”. A „nappali menedékhely” szabad levegőjében tucatnyi hírlapíró érvelő- és vitakészsége csiszolódott. A szerkesztőségi értekezletek olyan világba költöztették a résztvevőket, amely sokuk számára addig ismeretlen volt, s amelyben rejtett tehetségek hirtelen megnyíltak, korábban eldugott újságírói állóvizekből érkezettek elindulhattak a szakmai ismertség – és néhány esetben a hírnév felé. Ennek a vonzását jól mutatja, hogy tavasztól őszig a „hivatalos” szerkesztőségi értekezletek vitái tovább folytatódtak azon a hatalmas Duna-parti teraszon, amely a háborúban földig rombolt Carlton szálloda telkén kelt életre. Az önkéntesen vállalt értekezlet (ezt mindenki tudja, aki valaha beleszagolt egy redakció levegőjébe) máig sajtótörténeti unikumnak számít.
Ennyit a „nappali menedékhely” – úgymond – elvi lényegéről. Ami a gyakorlati példákat illeti, elkerülöm mások történeteit. Neveket sem akarok említeni. Nincs rá felhatalmazásom. Nem lehet azoktól, akik örökre eltávoztak, és nincs azoktól a hajdani „menekültektől” sem, akik ebben a szerkesztőségben nőttek nagyra, más médiumokban szereztek hírnevet, vagy éppen elkallódtak. Csak a magam sztorijára adtam engedélyt.
Sok történetem van, hiszen először ‘56 proskribált menekültjeként fogadott be ez a szerkesztőség a Szabad Kossuth Rádió szerkesztőbizottsági tagjának száműzöttjeként. A fentebb vázolt kúra után néhány év múlva gyógyultan távoztam a maga idején híres és népszerű külpolitikai hetilap, a Magyarország nemzetközi rovatának élére. Két és fél évtizedet töltöttem távol a Figyelőtől. A boldogtalan emlékű Grósz-kormány idején önként hagytam el azt a sorvadásra ítélt lapot, és egyszerűen „hazajöttem”. Akkor már Varga Gyuri volt a főszerkesztő, de a légkört ugyanaz a szabadság és derűs tolerancia jellemezte, csak éppen a külső világ és az én „menekült-státusom” jellege változott. A „nappali menedékhely” kapuja azonban nyitva maradt. Két és fél évtized után a legnagyobb természetességgel hazatérni – ez önmagában is sztori.
Mint ahogy sztori az is, hogy nyolcvanon túl a néhány évvel idősebb (és Garam elvtársból régóta Jóskává előlépett) menedékhely-alapító oldalán ülve megfigyelhettem azt a haláláig tartó szeretetteljes törődést, amely az utolsó pillanatig biztosította számára az értelmes munka lehetőségét.
És sztori az is, hogy a Figyelő impresszumán az én nevem áll másodikként a főszerkesztő neve után, holott a szerkesztőségi hierarchia más sorrendet igényelne.
Számomra mégsem a „cikkforduló” köszöntő emelt hangvétele és a hozzá illeszkedő történetek adják vissza leghívebben azt a hangulatot, amely a kéziratkorszaktól az e-mail korszakig változatlanul békebeli redakcióvá teszi ezt a szerkesztőséget. Elhagyom hát a meghatottságba hajló publicisztikát, és – az unokám-korú munkatársak, valamint az ifjú menedzserolvasók okulására – elmesélem az én kedvenc történetemet.
Magam mellékszereplőnek számítok ebben a sztoriban. A főszereplőt Lovas Márton ELVTÁRSNAK hívták (csupa nagybetűvel). Ha élne, lenne vagy százesztendős. Amikor a hatvanas évek elején feltűnt a szerkesztőségben, ő volt a magányos ősbolsevik menekült. Először csak annyit tudtunk róla, hogy egy, Kádárt balról támadó, s ezért feloszlatott csoport tagja volt. Garam Jóska a tőle megszokott joviális derűvel fogadta, de ő mereven tartotta magát. (Velem mint hírhedett ellenforradalmárral például nem volt hajlandó kezet fogni.)
Ám ahogy lassan múltak a hónapok, Lovast kezdte felőrölni a szerkesztőségi értekezletek szabad, csúfondáros, a hivatalos tekintélyeket sem tisztelő hangulata. Halmozódtak az előbb óvatos, majd mind nyíltabb utalások, és fokozatosan feltárult előttünk Lovas Márton csodálatos élete.
Talán az utánam következő generációk számára is dereng valami, ha leírom azt a helységnevet, hogy Biatorbágy. Annak a határában állott az a viadukt, amelyet – a rajta éppen áthaladó Budapest-Bécs gyorssal együtt – 1931. szeptember 12-e hajnalba hajló éjszakáján felrobbantott egy Matuska Szilveszter nevű őrült. Egy héttel később kihirdették a statáriumot, arra hivatkozva, hogy illegalitásban lévő kommunisták felelősek a merényletért. Ehhez „jól jött” a zavart Matuska vallomása, aki a perben arra hivatkozott, hogy egy „Leó” nevű rejtélyes lény sugalmazására cselekedett. A bíróság úgy döntött, hogy „Leó” nem csupán Matuska beteg agyának szülötte, hanem létezik, és persze csak kommunista lehet. Így találtak rá Lovas Mártonra, a per egyik sokadrendű vádlottjára, akit „kineveztek” Leónak. (Mellesleg: szociológiailag sem érdektelen, hogy a pesti tájnyelv ezt évtizedekig használta. Ha valaki azt mondta, hogy Horthy „Leója” gróf Bethlen István, vagy Rákosi „Leója” Gerő Ernő, a partner pontosan értette a célzást. Ma persze értetlenül, mint a hülyére bámulnának rám, ha azt mondanám, hogy Bush elnök „Leója” Cheney alelnök. Pedig tényleg.)
Visszatérve Lovas Mártonhoz: a legenda eredeti Leójával csúfolódtunk, vitatkoztunk a szerkesztőségi értekezleteken. A részletekről, a per utóéletéről senki nem beszélt. Mint ahogy megtudtuk, de nem kérdeztük, hogyan mentették ki a statáriumból a szovjetek, hogy annak rendje és módja szerint bevágják a Gulag egyik táborába. Azt máig nem tudom, hogyan került haza, s milyen élmények félelmetes emléke bujkált benne, hogy ezek után bolsevikként bukkanjon fel a szerkesztőségben. Csak a történet poénját tudom, mert annak részese voltam.
Valamikor a hetvenes évek végén lehetett. Már régóta nem láttuk egymást; én akkor esztendők óta a Magyarországnál dolgoztam. Váratlan telefon érkezett a Figyelőtől: Lovas születésnapot ünnepel, ott lesz az egész szerkesztőség, én is hivatalos vagyok. Elmentem. Tágas, szép lakás volt, valahol a Lipótvárosban, de csaknem teljesen kopár. Bútorok alig, ruhák lógtak falba vert szögeken. Egy nagy asztalon szendvicsek sorakoztak. Érkezés továbbra is kézfogás nélkül, magázódás vezetéknéven. Egy idő után Lovas Márton áthívott a másik szobába. Ekkor voltunk először (és utoljára) négyszemközt egy zárt szobában.
Ami most következik, arra szó szerint emlékszem.
L. M.: „Nézze, Gömöri, maga ért franciául, magának adnám ezt a könyvet.”
Én: „Köszönöm.” (Megdöbbenek, mert az ajándék Roj Medvegyev akkor szenzációnak számító, nagy leleplező könyve a sztálinizmusról. A szovjet érdekszférában persze betiltva. Kinyitom. Az első oldalra, a cím – Le Stalinisme – fölé mintegy figyelmeztetésül L. M. azt írta: „A történelem nem tűr tanúkat.”)
L. M.: „Nézze, Gömöri, fogadjon el tőlem egy jó tanácsot. Ha netán mégis elvinnék magát Szibériába, egy dolog fontos. Bármi áron szerezzen magának egy nemezcsizmát. Akkor nem fagy le a lába és túlélheti. Nekem is nemezcsizmám volt. Na menjünk vissza a többiekhez. És vigyázzon magára.” (Egy futó pillanatra a vállamra tette a kezét.)
Többé nem találkoztunk. De azóta tudom, hogy a „nappali menedékhely” még őt is meg tudta gyógyítani.
