 |
 |
Az Old Firenze a Várban, ugrásra a Bécsi-kaputól, legendás hely volt 1945 után a rémületből és a szinte reménytelen romokból feltápászkodó Budapesten. De nekem még erről is valami más jut eszembe, az amerikai, ugyancsak legendás, kulturális főhadiszállás, közvetlenül a Bécsi-kapunál. Tizenöt éves voltam, tele mohósággal, faltam a könyveket, az összes Thomas Mannt (posztmodern okostojások elavultnak mondják újabban, én meg azt mondom: ácsi!). Minden német klasszikust (ellenszérumként, hogy létezik egy igazi Németország). És franciákat, angolokat, amerikaiakat, Tolsztojt és Dosztojevszkijt, a hazai nyugatosokat – egyetlen boldog habzsolás volt az egész, ma is ebből élek.
Ám zenebolond is voltam, a kakasülő állandó látogatója az Operaházban. És valahogy odakeveredtem az amerikai könyvtárba – a Bécsi-kapunál. Ahol a nálunk még nem létező nagy találmány, az LP-lemezek garmadája várta az embert. Sőt, akár hetekre hazavihettünk bármennyit. Szegény apámék háza hónapokon át Bartóktól zengett. (Kakofónia, mondta apám, de tűrte.) Ez felejthetetlen misszió volt a győztes Amerikától. Magamkorabeli németnek az amykról nyilván az életmentő Marshall-segély jut eszébe. Nekem pedig ezek a longplay lemezek. Életmentés volt ez is. Lélekmentés.
Na már most az Old Firenze, ugyebár. Amikor Budapest az ostrom után hihetetlen élni akarással újra feltápászkodott, sorra nyíltak az éjszakai élet lokalitásai. Az Old Firenze – a Pipacs, a Bristol, a Pommery mellett – a legjobbak közé számított. Ha pénzre tettem szert, gyakran bűvöltem itt aktuális szerelmeimet, az Old Firenze hangulata sokat segített az embernek a végső cél elérésében. Aztán némileg elsodort az élet, múltak az évtizedek. De az Öreg F. egzisztált. 1986-ban bezárták.
Pár napja ausztráliai ismerősökkel csellengtünk a Várban. Vacsorázni kéne. Hol? Nekik a szállodájukban a Király Éttermet ajánlották. Nem ismerem, mondtam, de gyerünk oda. Bécsi-kapu, Táncsics utca: Uramisten, hiszen ez az Old Firenze! 1992-ben átépítették, megnyitották, Király Étterem lett a neve. De ki működteti? Old Firenze Bt.! Rendben! Elegáns első osztály. A régi hátsóudvart, ahol az alkohol ellen levegőt lehetett szippantani, színes üvegrozettával lefedték, most ez a főterem. Patinás falak, patinás relikviák a falakon. Az asztalon a damasztot csipketerítő fedi, damaszt szalvéta, ahogy dukál, szalvétagyűrűben.
Az étlap szellemes, de szolidan tartózkodó, nem akarják a világ összes ételét kínálni (az mindig gyanús). A cigányzenészek minden műfajt kiválóan tudnak, a primadonnás-táncos operettbetét túlzásnak tűnik. (Persze a külföldiek….) A társaság ausztrál részlege kizárólag borjúpörköltet hajlandó enni kapros-túrós galuskával. Rendben is volna, csak a juhtúró nem elég érett, nincs karaktere. (Nálunk általában éretlen a juhtúró – hej felvidéki csípős brindzák! -, ez esetben ajánlott nyitott dunsztos üvegekben érlelni.) Én előételnek csigát kértem bazsalikommal besütve, gyűlöltek is a várakozó borjúpörköltesek. A vonzó kompozíciók közül végül a Szent Péter halat választottam izgalmas rókagombás kaviármártásban: ezzel sem volt semmi baj, csak az a tökös plusz hiányzott belőle, ami az ételt kiemeli.
Igen, jók itt az ételek, tehetségesek, csak túl szordínósak. Mintha kedvetlen, gyomorbajos öreguraknak készülnének. Végül a marcipánnal töltött gyömbéres mézes körte meleg csokoládéval hozta, amit ígért. És fenomenális volt a bor, amit valamelyikünk vaktában választott, a 2004-es etyeki sauvignon blanc. Végül is nagyon jó itt vacsorázni. Csak az a tulajdonképpeni baj, hogy az elveszett ifjúság nem volt az étlapon. Pedig megrendeltem volna. Kerül, amibe kerül!
