Gazdaság

Kényszerigény

admin
admin

2005. 09. 22. 08:00

A sikeres reformokhoz vagy idő, vagy általános társadalmi konszenzus szükséges. Ha egyik sincs meg, akár a külső kényszer is elvezethet a hatékony megegyezéshez - derül ki a neves közgazdászprofesszor lapunknak adott interjújából.

Professzor úr, Németország, ahol a hét végén választásokat tartottak, a közhely szerint az európai gazdasági növekedés motorja. Miért nem működik ez a motor?


– Történelmi távlatból az alapvető probléma az, hogy az elmúlt negyven évben a német gazdaság fejlődése radikálisan függött az exporttól. Amikor az export megindult, rövidesen követte a belső kereslet fellendülése, mind a beruházások, mind a fogyasztás terén. A németek akkor tudtak húzni, amikor őket is húzták. Most a külső húzás nem eléggé erős. A másik probléma, hogy nem tudták megemészteni a Kelettel való egyesülést. A gyors életszínvonal-növekedésre tett ígéretek miatt olyan mértékű bérrobbanás következett be, amelyhez nem párosult megfelelő mértékű termelékenységnövekedés, és így a munkaerőpiacról kiszorult a keletnémetek jó része.

– A választások kimenetelétől függetlenül, lát lehetőséget a változásokra?

– Igen, azt hiszem, mindkét oldalról megvan a meggyőződés, hogy valamit változtatni kell. Ez a borzasztóan megmerevedett rendszer a munkaerőpiacon tarthatatlan, a végletekig szabályozott társadalmat és gazdaságot liberalizálni kell. Bizonyos szempontból a német közvélemény jobban megérti ezeket a problémákat, mint a francia. A diagnózis szempontjából eléggé előrehaladtak. Ám a németek lassan változtatnak, módszeresen, nagyobb konfliktusok nélkül próbálják megvalósítani a dolgokat. Egy helyen viszont már most is alapos változás észlelhető: javult a nemzetközi versenyképességük, főként a franciákkal, de még inkább az olaszokkal szemben. A termelékenység növekedni kezdett, a bérek emelésének tempója csökkent. Szóval szerintem a németek jó úton járnak, az a kérdés, meddig húzódik el ez a folyamat.

– Ön mit jósol, mikor veheti fel Európa újra a versenyt az Egyesült Államokkal a termelékenység terén?

– Az elmúlt tíz évben valóban elvesztettük annak az előnynek egy részét, amire a hatvanas évek óta Európa szert tett. A fordulat négy-hat éves távlatban következhet be, nem előbb. A nagyvállalatoknál ugyan már érződik a változás, de ez még nem elég. Az alapvető probléma a szolgáltatási szektorban van. Az egész Bolkestein-kezdeményezés, amely egyébként alighanem megbukik, arról szólt, hogyan lehet ezt megváltoztatni.

– Magyarországot tekintve a nagyobb munkaerő-piaci mobilitás sürgetése aligha jogos és népszerű követelés, hiszen a munkavállaló már így is teljesen kiszolgáltatott a gyors leépítési döntésekkel szemben…

– A mobilitási probléma kettős: egyrészt legyen lehetőség az elbocsátásokra, de meg is érje felvenni embereket akkor, amikor megvan a kereslet irántuk. Azt gondolom, el kell jutni odáig, hogy a szociális háló azt jelentse: az elbocsátott dolgozók új állást tudnak találni. Ez viszont nem valósulhat meg addig, ameddig a vállalatoknak nem érdeke új állások teremtése. Az alapvető európai probléma, és ez Magyarországra is igaz, hogy a munkavállaló nettó bére a vállalkozónak két és félszer annyiba kerül. A kis- és közepes vállalatok, a családi cégek, amelyek többnyire az általános szolgáltatásokban érdekeltek, nem akarnak embereket legálisan foglalkoztatni.

– Vagyis a mobilitás alapvető feltétele az adórendszer radikális megváltoztatása?

– Igen, a szociális háló finanszírozásának jó részét el kellene venni a vállalatoktól és áttenni az adófizetők által fenntartott rendszerbe. Ha a munkanélküli-segélyeket, persze megfelelő feltételek mellett, az állam finanszírozná, az előbb említett, akár két és félszeres szorzó lemenne másfelesre, és attól kezdve, főképp a szolgáltatásban dolgozó vállalatoknak megérné, hogy felvegyenek embereket.

– Európában az általános foglalkoztatási nehézségek ellenére leginkább csak Dániában tudták a jóléti elemeket leválasztani a piacról. Mi kell ahhoz, hogy egy társadalom eljusson odáig, hogy ilyen kérdésekben konszenzust tudjanak kötni a különböző politikai erők és munkaerő-piaci szereplők?

LÁMFALUSSY SÁNDOR,

aki a Figyelő és a Heti Válasz konferenciájára érkezett a múlt héten Budapestre, 1929-ben Kapuváron született, jelenleg belga állampolgár. Húszéves korában hagyta el Magyarországot, s a Löweni Katolikus Egyetemen tanult közgazdaságtant. A hatvanas évek közepétől a Banque de Bruxelles ügyvezető igazgatója, egy évtizedre rá a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) közgazdasági tanácsadója, majd 1985-től vezérigazgató-helyettese volt. 1994 és 1997 között a frankfurti Európai Monetáris Intézet elnökeként készítette elő az Európai Központi Bank létrehozását és az egységes monetáris politika létrejöttét, ezzel kulcsszerepet vállalt az euró megteremtésében. 2000-ben az Ecofin az Európai Értéktőzsdéket Szabályozó Bölcsek Tanácsa elnökévé nevezte ki, a rákövetkező évben a testület ajánlásai alapján dolgozták ki az egész európai pénzügyi szolgáltatási szektor szabályozását.

– Ez a legnehezebb kérdés. Azokban az országokban, ahol ez többnyire megvalósult, az emberek a gyakorlatban is elfogadják a társadalmi szolidaritást. Ez alapvetően az északi, skandináv kultúrákra jellemző.

– Nem a politikai elit feladata ennek a konszenzusnak a megteremtése?

– Ez sokkal tágabb folyamat annál, ezt mindenkinek át kell élnie. Egyszer hivatkoztam a dán példára egy magyar közgazdásznak, aki azt válaszolta, hogy Dániában a német megszállás alatt, amikor a zsidóknak felvarrták a sárga csillagot, azt a dán király is felvarrta a kabátjára. Valahol itt teremtődnek meg egy konszenzus alapjai.

– Magyarországon most leginkább a 6 százalék körüli deficitnél beragadt költségvetés rendbetételéhez lenne szükség közmegegyezésre. Merrefelé kellene elindulni?

– A maastrichti tapasztalataimra hivatkoznék. Amikor az euróövezetbe való belépéshez szükséges feltételeket monitoroztuk a tagállamoknál, akkor azt mondtuk, hogy a háború utáni időszak legmagasabb, 6 százalék körüli átlagos deficitjét le kell vinni 3 százalékra. S amikor a kilencvenes évek közepén ez mindenhol megindult lefelé, akkor azt hangoztattuk, vigyázni kell arra, olyan formában történjék meg ez a folyamat, hogy fenntartható legyen. Ennek pedig egyik feltétele az, hogy nem lehet mindenkinek egyik napról a másikra azt mondani: te mostantól mondjuk 5 százalékkal kevesebbet költesz.

– Ez a fűnyíró elv…

– Igen, amit egy vagy két évig meg lehet valósítani, utána azonban nem megy. A pozitív tapasztalat, amire büszke vagyok, Belgiumé. Az ország borzasztó helyzetben volt, mert 120 százalékig ment fel az államadósság a GDP-hez viszonyítva, s ez újratermelte a deficitet. Ezt elkezdték lejjebb szorítani, s mivel az inflációval nem volt probléma, és a fizetési mérleg nagyon jó volt, a piac elhitte, hogy az ország mégis beléphet a valutaunióba, s a kamatlábak elkezdtek csökkenni. Az1987-88-tól megindult radikális programnak köszönhetően ma az államadósság lement a GDP 96 százalékára, az idén pedig a várható államháztartási deficit a GDP 0,5 százaléka. Ennek ellentéte Olaszország, ahol az idei hiány a GDP 4,5 százalék körül lesz, az adósság pedig megmaradt 106 százalékon.

– A magyar költségvetési deficitet reálisan hány év alatt lehet 3 százalék alá leszorítani?


– Amikor az Európai Monetáris Intézet elnöke lettem, nyomon követhettem a francia tapasztalatot: 6 százalékon volt a hiányuk és egy hároméves programot dolgoztak ki. Minden évben egy százalékkal csökkentették a deficitet. De ahhoz, hogy ez sikeres lehessen, a szavahihetőség a legfontosabb. Az euró bevezetésével kapcsolatban két dologra kell vigyázni. Egyrészt nem kell megígérni olyasmit, amit nem tudnak, nem akarnak, vagy nem fognak betartani; legyen ütemes a terv. Másrészt a célba érést nem szabad túlságosan távolra kitolni. Mert ha átlép egy bizonyos horizonton, akkor a piaci szereplők azt mondják, hogy ez sohasem fog megtörténni. És itt vigyázni kell, mert ez nagyon kényes játék Magyarország esetében. A hitelességet csak úgy lehet elérni, ha a konvergencia-programban pontosan meghatározzák, hol lesznek a megtakarítások, milyen alapon történik mindez. Nem lehet csak bizonygatni, hogy meg fogjuk csinálni, elég sok elemző van ma már, aki meg tudja ítélni, hogy mi ezeknek a hitelessége. Lassan kell a dolgokkal bánni, nem szabad azt mondani, hogy ebben az évben ezt vagy azt csináljuk radikálisan. Ott kell vágni a költségvetésből, ahol értelmes. Nyilvánvalóan a közigazgatás olyan tér, ahol lehet eredményeket elérni, és a termelékenységet lehet fokozni. Erről vannak személyes magyarországi tapasztalataim is, itt még visszaköszönnek a monarchia maradványai.

– Több hazai közgazdász ugyanakkor úgy gondolja, hogy Magyarországnak nem feltétlenül kell sietnie az euróövezetbe, mert ennek a zónához képest magasabb hazai növekedés elvesztése lehet az ára. Van időnk…

– Ez a tűzzel való játék. Ha nincs valamifajta kényszer, akkor senki sem hiszi el, hogy a kormányok – nemcsak Magyarországon, de az európai országok nagy részében – olyan bölcsek lesznek, hogy egy mérsékelt inflációval, egy mérsékelt leértékeléssel fenntartják az ország versenyképességét. Nem kell a politikát arra kényszeríteni, hogy olyasmit csináljon, amit nem tud betartani, de nem lehet elképzelni, hogy kényszer nélkül bölcsen fog viselkedni. Egyébként az euróövezeti tagság nem feltétlenül jár a növekedés mérséklődésével. De el kell kerülni, hogy választási ciklusokban olyan ígéreteket tegyenek, majd utána meg is valósítsanak a béremelések tekintetében, amelyek lehetetlenné teszik a nagyobb növekedést. Ám ha nincs kényszer, minden megtörténhet. Ha nyugat-európai piaci elemző lennék, abból indulnék ki, mi a garancia, hogy nem csinálják meg a magyarok ugyanazt, amit egyszer már megcsináltak. Akkor viszont az isten óvja az országot.

– Válhat tehát rövid távon spekulációs célponttá a forint?

– Ez az alapvető kérdés, ezt kell elkerülni.

– Milyen esetben lát ilyen veszélyt?

– Ha olyan várakozás alakul ki, hogy akár a mostani kormány, akár a következő olyan ígéreteket tesz, amelyek megrendítik a bizalmat. Az euró bevezetése ugyanis bizalom kérdése. Két év stabilitás kell hozzá, beavatkozás nélkül. Rendkívül óvatosnak kell lenni, mert Magyarország nagyon eladósodott, mégpedig forintban. Amíg viszont a remény fennáll, hogy egy normális perspektívában az ország része lesz az euróövezetnek, addig mérsékelhető a kamatláb. Azt hiszem, az inflációs várakozások lejtmenetben vannak. Ezért mondtam mindig is, hogy lehetőség van a kamatláb csökkentésére, de lassan, lassan, lassan. És ez szerintem értelmesen történt meg.

– Önmagában az nem billentheti ki a bizalmi egyensúlyt, hogy a kormány nyilatkozataiban továbbra is ragaszkodik a már többször módosított belépési időpont utolsó változatához, a 2010-hez, a külföld viszont egyre egyértelműbben a 2011-et látja reálisnak, vagy akár egy még későbbi időpontot?

– Nagyon nehéz megítélni, hogy a piaci résztvevők mikor vesztik el a türelmüket. Itt folyamatosak a teendők, követni kell, miként alakulnak a különböző feltételek. S ebben szükség van a kormányzat és az ellenzék között egyfajta megegyezésre. Mindenki tudja, hogy mi történt az előző választásoknál, ezt még egyszer megismételni nem szabad.

– A külpiacok kikényszeríthetnek egyfajta konszenzust?

– Ez elképzelhető, bár nem mondanám biztosra.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Closeup portrait of a beautiful redhead woman using smartphone
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.