 |
 |
|
Vajon miért örvend napjainkban osztatlan népszerűségnek az ötven éve jobblétre szenderült elméleti fizikus, aki – mint mondják – tudósként a huszadik századra a legnagyobb hatást gyakorolta? A jócskán leegyszerűsített válasz: a fizikában forradalmat kiváltó relativitáselmélete okán, amit annak idején – a rossznyelvek szerint – csak néhányan értettek, és sokak számára ma is inkább a misztikum világába sorolható. A valósághoz közelebb álló magyarázat szerint a titok megfejtése Einstein – mert természetesen ró?a van szó – személyiségének varázsában, és rendkívül sajátos tevékenységében rejlik. Valami hasonló megállapításra juthatunk átlapozva azt a takaros, szép kiállítású kis kötetet, amely Albert Einstein válogatott írásait tartalmazza.
E gyűjtemény alapján koncentráljunk e különleges egyéniség jelleme, gondolkodásmódja, nem szokványos élettörténete néhány vonásának bemutatására. Hatvanhét éves korában feljegyzett – saját szavai szerint – „nekrológjában” ifjúkorára emlékezve leírja, hogyan vált a 12 évesen még mélyen vallásos zsidó fiúból „fanatikus szabadgondolkodó”, aki előtt az a legfőbb cél lebegett, hogy a világot a lehetőségek szerint megértse. Ez a szándéka pedig miképpen vezetett el a tudományos felfedezések mellett az életében külö?leges helyet elfoglaló közéleti szerepvállalásaihoz. S ezáltal oda jutott, hogy terhére volt ugyan a megszerzett világhír és közismertség, mégis elvállalta azt a szerepet, amit a hagyományos tudományos világképet felforgató tudóstól a közvélemény elvárt. Ebbe az elvárásba az is beletartozott, hogy mindig határozottan kiállt a humanista értékek mellett. Egyik legszebb írásában (Hogyan látom a világot?) hitet tett eszményei mellett. Hangoztatta: tiszteljenek mindenkit, mint személyt, de senkit se istenítsene?. Saját magáról pedig némi túlzott szerénységgel megjegyezte: a sors iróniája, hogy a többiek éppen nekem adóznak túlzottan nagy tisztelettel – anélkül, hogy rászolgáltam volna.
Nehéz megítélni, hogy Einstein szabadelvű felfogásával, a demokrácia iránti vonzalmával, pacifista nézeteivel valójában mekkora tiszteletre szolgált rá. Azt azonban tudjuk, hogy békeszeretete, sajátos szemléletmódja és a zsidósága okán hamar szembekerült a gyűlölködéssel, az agresszív antiszemita jobboldallal. Az angol Timesban 1919-ben megjelent cikkéhez fűzött megjegyzésében kigúnyolva a relativitáselmélet ostoba „alkalmazását”, így ír: Németországban ma „német tudósnak”, Angliában „svájci zsidónak” titul?lnak, ha azonban „bęte noire” lesz belőlem, akkor a németek titulálnak „svájci zsidónak”, s az angolok „német tudósnak”. Nem lett azonban „német tudós”, merthogy az akkor Svájcban élő fizikust 1933-ban „a német néppel szembeni ellenséges nyilatkozatai miatt” hamisan megvádolták.
Az Amerikát ezután otthonának választó tudós életének – és voltaképpen a világtörténelemnek is – jelentős eseménye, hogy Einstein Szilárd Leó és Teller Ede kérésére 1939-ben Roosevelthez fordult, figyelmeztetve az elnököt a német atombomba megvalósításának veszélyére. Megkezdődött a Manhattan-terv, az amerikai atombomba előállításának programja. Ebben azonban a „nem megbízható” Einstein nem vett részt. Mostanság vált ismertté: az FBI folyamatosan megfigyelte, és a világ legéberebb szövetségi nyomozóirodája ?427 oldalas aktát állított össze róla – ha nem is Amerika, de „minden háború ellenségéről”.
Ez már – szerencsére – történelem. Ugyanakkor alátámasztja Einstein gyakran idézett mondását: „Csak két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi butaság, de az elsőben nem vagyok biztos.”
