Ismét napirenden a régi-új kérdés: melyek legyenek Magyarország húzóágazatai? Indokolt-e, hogy a kormány jelölje ki ezeket? A téma a Nemzeti Fejlesztési Terv, az Országos Fejlesztéspolitikai Koncepció és egy kormányzati innovációs stratégia kidolgozása alkalmából került terítékre, élénk szakmai érdeklődés közepette. Ezekben a vitákban a „kiemelés” hívei az iparág tudás- és technológia-igényességére mint meghatározó jövedelemtermelési és versenyképességi tényezőre hivatkoztak. Így a viták úgyszólván csak a high-tech szektort képviselő ágazatok „húzó” szerepéről szóltak. (High-tech alatt az űripart, a számítógép- és irodagépgyártást, az elektronikát és telekommunikációt, a gyógyszeripart, a villamosgépipart, a vegyipart, a nem elektromos gépgyártást és a fegyvergyártást értve.) Az alábbiakban szeretném árnyalni ezt a képet.
Varga György, a Tudomány- és Technológiapolitikai Tanácsadó Testület tagja, a Figyelő volt főszerkesztője
MODERNIZÁCIÓ. Az elmúlt másfél évtized gazdasági és ezen belül iparszerkezeti átalakulásának kétségtelen eredménye a korszerű technológia és a kutatásfejlesztés-igényes iparágak megtelepedése Magyarországon. Ennek eredményeként az összes árukivitelben a high-tech árucsoport aránya már 2001-ben meghaladta a 20 százalékot (2003-ban pedig a 30 százalékot is). Ez a mutató a 15 régi uniós tagország 19,8 százalékos rátáját is meghaladta; nem beszélve a 10 új csatlakozó 9,7 százalékos átlagáról. (Az összképhez tartozó megjegyzéseket lásd külön.)
A külföldi befektető számára úgyszólván közömbös az, hogy a működő tőkének milyen a jövedelemtermelő képessége a befogadó ország szempontjából. Belátható, hogy a mélyreható strukturális átrendeződés éveiben a befogadó ország – jelen esetben Magyarország – sem elsősorban ezt, hanem egy működő piac kialakítását, a munkahelyteremtést és a gazdaság finanszírozhatóságát tekintette prioritásnak. A termelési tényezők költségviszonyaiban és a versenyképességi tényezőkben bekövetkezett változások, s nem utolsósorban az EU-hoz történt csatlakozás nyomán felerősödött felzárkózási kényszer viszont megkerülhetetlenné teszi a jövedelemtermelő képesség – másként: a versenyképesség – javításához fűződő nemzeti érdek érvényesítését. Ebben kitüntetett szerepe van a tudománynak, a tudásáramlás intenzitásának és az innovációs aktivitásnak. Sokan gondolják még ma is, hogy a probléma megoldása a high-tech iparágak betelepítése, vagy egyik-másik ilyen típusú iparág húzóágazattá minősítése és kiemelt állami támogatása. Vannak, akik ebben látják a tudásalapú és technológiaigényes gazdaság megteremtésének lehetséges módját.
 |
|
ÁGAZATI ELTÉRÉSEK. Az ilyen felfogást és törekvést azonban óvatosan kell fogadnunk. A technológia-intenzív vagy a high-tech ágazatok viszonylag magas aránya önmagában még nem adhat okot az elégedettségre. A magyarországi high-tech szektorhoz tartozó iparágak bruttó kibocsátásában ugyanis meglehetősen nagy különbségek mutatkoznak a hozzáadottérték-tartalom tekintetében. A feldolgozóipar átlagos hozzáadottérték-arányánál jóval kedvezőbb a vegyipar és a műszeripar hasonló mutatója. A vegyipar a szerves vegyiparban és a gyógyszeriparban folyó viszonylag erőteljes K+F-nek és innovációs aktivitásnak köszönheti kedvező pozícióját. Hasonló a helyzet a műszeriparban. Mindkét iparágban jelentős a magasan kvalifikált munkaerő súlya.
A feldolgozóipari átlagos hozzáadottérték-aránynál gyengébben „teljesítő” high-tech ágazatok (a közúti járműgyártás nélkül számítva) az egész szektor bruttó kibocsátásának a 78 százalékát adják. Ez arra utal, hogy az itt működő vállalkozások tekintélyes részében a (zömében) külföldi eredetű alkatrészekbe és részegységekbe „csomagolt” tudás, technológia-felhasználása, összerakása és összeszerelése történik.
A magyar ipar szerkezeti megújulásának egyik kétségtelen jele a gépipar arányának növekedése; a szektor részesedése az ipari termelésben 1995 és 2003 között 19,5 százalékról 44 százalékra emelkedett. Ezt a strukturális előretörést azonban az importigényesség felfutása kísérte. Figyelembe véve azt, hogy a gépipar jellegénél, „természeténél” fogva egyike a leginkább importigényes szektoroknak, az ágazati kapcsolati mérleg halmozott importtartalom-mutatói feltehetően arra is utalnak, hogy a magyar vállalkozások beszállító képessége gyenge, az importtal szemben nem (vagy nem eléggé) versenyképes.
A high-tech szektor még nem vált a magyar gazdaság szerves részévé a szónak abban az értelmében, hogy nem ágyazódott bele egy olyan beszállítói és innovációs hálózatba, amely az ilyen típusú iparágak versenyképességének éltető eleme. Amint arra Antalóczy Katalin, a Pénzügykutató Rt. munkatársa is felhívta a figyelmet (Aktív csendestársak – Figyelő, 2005/ 8. szám), a zöldmezős beruházásokkal ipari parkokban megtelepedő (külföldi) gyártók általában magukkal hozzák a beszállítókat is, s ha ezek nem jönnek Magyarországra, akkor is ragaszkodnak hozzájuk, s még importálni is hajlandók az alkatrészeket. A magyar Suzuki első 300 beszállítójából már csak 70 a magyar vállalkozás, a „magyarok” közül viszont egyre több a külföldről betelepült cég.
Egy másik, Borsi Balázs által végzett vizsgálat arra kereste a választ, hogy miért versenyképes egy termék, illetve szolgáltatás. A vállalkozások 55 százaléka szerint azért, mert olcsó és jó minőségű; további 28 százalék szerint azért, mert olcsóbb, mint a konkurenciáé (PM Kutatási Füzetek, 6. szám, 2004. február). Az idézett felmérés szerint a feldolgozóipari termékek és szolgáltatások kétharmada azért versenyképes, mert olcsó.
Árnyaltabb kép
A strukturális átalakuláshoz – Cséfalvay Zoltán: A globalizáció, Havas Attila: Kutatás-fejlesztés, innováció és társadalmi-gazdasági felzárkózás, valamint Nikodemus Antal: A technológia-intenzív kis- és középvállalkozások innováció-ösztönzése című munkái alapján – az alábbi megjegyzések kívánkoznak:
A magyar ipar (és a szolgáltatási szektor) sikeres szerkezeti átalakulása annak a bizonyítéka, hogy Magyar-ország eredményesen vette át mindazt a tudást, amely a külföldi tőkével és technológiával együtt áramlott az országba.
E szerkezeti átalakulás motorja és létalapja jelentős mértékben a külföldi tőke. A magyar gazdaság szereplői – egy viszonylag szűk szegmens kivételével – nem tudtak felzárkózni a nemzetközi vállalatok által képviselt versenyképességi színvonalhoz, és így egy duális szerkezetű gazdaság alakult ki. Ez fokozatosan, de igen lassan oldódik.
A külföldi befektetők motivációja a szolgáltatóiparban elsősorban a piacszerzés, az értékesítés növelése volt. A termelő szektorokba, így a feldolgozóiparba befektetőket elsősorban a költség-hatékonyság javítása motiválta. Erre a típusú befektetési stratégiára általában a betanított munkára alapozott tőkeigényes termelés és a posztfordista vállalatszervezési modell a jellemző.
A tudás hasznosításának nem kizárólagos terepe a high-tech ipar. A magyar feldolgozóipar bruttó kibocsátásának 60-70 százalékát adják a nem high-technek minősülő ágazatok, de a gazdaság egészében az arány ennél jóval nagyobb. Ezek a szektorok, vagy az ezekben működő vállalkozások is növekedési tényezőkké válhatnak, ha alkalmazzák a K+F eredményeit és/vagy érdemi innovációkat hajtanak végre – például új technológiai eljárással előállított termékkel lépnek piacra, vagy megújítják logisztikai szervezetüket.
TUDÁSTARTALOM. A gazdaság egyes szektorainak innovációs folyamataiban különböző intenzitású a tudásalkotás, vagyis a K+F és a tudás átvétele, alkalmazása. Például a vegyipar/gyógyszeripar és a gépipar igen alkalmas terepek az új tudásalkotásra. Ez azt jelenti, hogy az e szektorokba tartozó vállalkozások innovációs teljesítménye nagymértékben az eredetien új felismerések minőségétől és az új tudás alkalmazásától függ. Ezzel szemben a szolgáltatási szektor legtöbb ágazatának innovációs sikere a tudásáramlás és a tanulási képesség függvénye. Következésképpen bizonyos ágazatokban a K+F-hez kapcsolódó, más szektorokban viszont a gyártási eljáráshoz, a marketinghez és a menedzsment minőségének javításához kötődő innovációs ráfordítások növelése bizonyulhat a versenyképességet hatékonyan növelő módszernek. Ezeknek az alternatív stratégiáknak a sikere a vállalkozásokat körülvevő környezettől, a cégek kockázatviselő képességétől és tanulási készségétől függ. Sokkal fontosabb tehát a hazai vállalkozási tevékenység tudástartalma és innovációs képessége, mint az, hogy a cég a gazdaság melyik szektorában működik. Egyebek között ezért is fogadom fenntartással a „húzóágazatok” kijelölésére irányuló javaslatokat.
A cikk a szerző személyes álláspontját tükrözi.
