Sólyom László bizonyára jó államfő lesz, bár az államfő személye a magyar politikai gyakorlatban ritkán válik olyan fontossá, mint a megválasztásának pillanatában. Ráadásul amilyen taktikázva állt ki a Fidesz Sólyom mellett, az mutatja, hogy milyen szerepet szánnak jelölői a köztársasági elnöknek a politikai életben.
Lambert Gábor, a Figyelő szenior szerkesztője
Mindez azonban – miként Rejtő Jenő mondaná – a történet szempontjából lényegtelen. A történet ugyanis leginkább arról szól, miként működik, és hogyan lesz működtethető a jövőben a magyar parlamenti demokrácia, amelyet bő másfél évtizede még egy színes pártpalettára szabtak, s amely ma már egyre inkább két erőcentrum köré csoportosul.
Növekvő valószínűsége van annak, hogy a következő választások után már csak fideszes és szocialista képviselők töltik ki a parlamenti patkót. Mármost vagy az van, hogy valamelyik fél irgalmatlanul, az egypártiság szintjéig elveri a másikat, vagy a kétharmados törvények béklyója továbbra is lehetetlenné teszi a mélyreható államháztartási reformokat. Maradnak a félmegoldások, a ki tudja hány lépések oldalazgató taktikája, vagy az esetleges próbálkozások az alkotmányos kötöttségek megkerülésére. Az alternatív megoldás lehetőségét, a színfalak mögötti paktumok esélyét ugyanis csökkentette az elnökválasztás lebonyolításának menete.
MARAD-E BIZALMI MINIMUM? Az elkövetkező hetekben valószínűleg számtalan forgatókönyv és értelmezés is napvilágot lát majd, mi is történt: ki kit vett meg, ki kit árult el, ki milyen zseniális húzással állította falhoz politikai ellenlábasát. Legalább ilyen érdekes azonban, hogy fennmarad-e valamilyen bizalmi minimum a két nagy tábor között – miután saját korábbi partnereikkel úgyszólván lenullázták az együttműködési szintet.
A következmények a baloldalon lehetnek súlyosabbak. Az MSZP-n belül nagyjából decemberre eldőlt, hogy a párt korifeusai – a tagság véleményére hivatkozva – Szili Katalint akarják államfőnek. Minél jobban közeledett a jelölő kongresszus, annál erősebb lett az öngerjesztő hatás. Tulajdonképpen az a meglepő, hogy Gyurcsány Ferenc milyen sokáig próbált ezzel szembemenni. Meglehetősen későn fogadta el, hogy nem tud belenyúlni a már mozgásba lendült folyamatokba, és ettől kezdve is inkább az utolsó pillanatokig kivárt, egyensúlyozni próbálván a szocialista „kemény mag” és az SZDSZ között.
Ez azonban nem sikerült neki. A két koalíciós párt vezetése a válság mérséklése érdekében feltehetőleg megpróbálja majd csökkenteni a történtek jelentőségét, de a szabad demokraták szorult helyzetére jellemző, hogy a múlt hét végén egy lapinterjúban Kuncze Gábor még a közös jelöltállítás lehetőségét is felvetette. Márpedig nehezen képzelhető el, hogy a végletekig hiszterizált helyzetben, amelyben az elmúlt napokban több szocialista politikus is nagyobb indulattal beszélt a koalíciós partnerről, mint az ellenzékről, „alsóbb szinteken” ilyen rövid idő alatt helyreállítható lesz a bizalom.
GYENGÜLŐ POZÍCIÓBAN. A történtekből ugyanis az olvasható ki, hogy hiába hangoztatják a két párt vezetői a közös érdeket, a saját maguk által felállított kommunikációs csapdákat és az egymással szemben felhalmozott mély indulatokat egyre nehezebb kezelni. Aligha lenne meglepő, ha mindennek ódiumát a szocialista táborban Hiller Istvánnak kellene viselnie, de a kormányfő pozíciói is megrendülni látszanak.
A Fidesz és az MDF is arra használta ki az eseményeket, hogy leszámoljon egymással, ami az erőviszonyok ismeretében egyoldalú lépés. Volt abban logika, hogy minden elvi megfontolás ellenére néhány fórumos és független képviselő gondol majd az egyéni jövőjére: akár úgy is, hogy az MSZP-től kap erre garanciákat. Az események tanúsága szerint azonban a nagyobb ellenzéki párt ügyesebben keverte a kártyákat, így kétségtelen a politikai nyeresége. A kérdés csak az, hogy ez az egyszeri ki kit győz le, a rövid távú mámor a párthíveknek, generálja-e a tábort a következő választásokig. Továbbá, hogy a győztes merre tapogatódzik majd abban a zsákutcában, amelybe a magyar demokrácia fejlődése kerülhet, ha az alkalmi zsákmányszerzés izgalma rendszeresen felülkerekedik az egyeztetési kényszeren – táborokon belül és táborok között.
Érdekes lesz néhány év távlatából visszatekinteni, minek a kiindulópontja volt a 2005-ös elnökválasztás: esetleges sikertelen próbálkozás arra, hogyan lehet egyeztetni egy majdani kétpárti parlamentarizmus keretei között? Vagy a most megmutatkozó repedések addigra már ezeket a kereteket is szétfeszíthetik?
