Ezt a gyönyörű és bonyolult római teret Spanyol Lépcsőként emlegetjük általában, mert erről híres elsősorban és ez dominál a maga fantasztikus, még a barokk kacskaringós fantáziavilágban is elképesztő elrendezésű lépcsőkompozíciójával. De még a szépsége is attól teljes igazán, ahogy az emberek birtokba veszik. Ahogy használják. És akik használják: leginkább fiatalok. Amikor 1963-ban először jártam Rómában (és egyáltalán nyugaton), a Beatles-generáció üldögélt, napozott, kólázott, csókolódzott itt. Legközelebb már a hippik tanyáztak az égbe vezető (ott a kéttornyú templom a tetején) lépcsősoron. És ma is főként a fiataloké. Nagyon jó itt ülni, napozni, ejtőzni, ez a titka, és ettől teljesedik ki – a látványtól és hangulattól – építészetileg is a remekmű. 
Genius loci. Itt érezni igazán, hogy ez a leglégiesebb valóság – a hely szelleme – mennyire létezik. Itt nem most és tegnap, itt évszázadok óta érzik jól magukat az emberek. Az Itália történetében hatalmas (és hatalmi) szerepet játszó spanyol királyság évszázadokig saját terrénumának tekintette a teret (innét a neve), s ezt még az ugyancsak nagyhatalmú Vatikán is respektálta. S akkoriban itt menedéket találhatott mindenki, főúrtól a kurtizánig, akit (például épp a vatikáni fogdmegek) üldöztek. Ez a megfoghatatlan „menedékérzet” vonzza ide a mindenkori fiatalokat, a hagyományos, ma is eleven művésznegyed lakóit, ez legyinti meg a bámészkodó turistákat. Most is, hogy megint odavetett a jó sors, ott üldögéltek az aktuális fiatalok a lépcsőkön, ebben a hideg római tavaszban. Jobb években már virágözön van itt. Most nagykabát.
A lépcső két oldalán mindkét saroképület nevezetesség. A jobb oldali Casina Rossában élt és halt meg 1821-ben az angol líra romantikusainak egyik legnagyobbja, John Keats („Óda egy görög vázához”), majd egy év múltán Itáliában fulladt a tengerbe a másik óriás (és barát) Shelley („Óda a nyugati szélhez”). A nekik szentelt emlékmúzeum és könyvtár zarándokhely lett. Amikor, részben miattuk is, a XIX. század második felében fölfedezték maguknak Rómát az angolok, és főként e tér környékét valósággal ellepték, két angol hölgy tarthatatlannak vélte, hogy Rómában sehol nem lehet inni egy rendes teát. És a lépcső másik oldalán 1893-ban megalapítottak egy teaszalont, mely az egyik dáma neve után azóta is Babingtonnak neveztetik, és fogalom Rómában, akárcsak a Caffé Gréco, egy ugrásra innét. A teaszalon ódon és nagyon angol, valószínűleg semmi nem változott 1893 óta. A teakínálat természetesen elképesztő és jó, lehet enni is, az előkelő környezethez illően méregdrágán. Egy jó teát kortyoltunk hosszasan, és hozzá kértünk egy csodás csokoládé mousse-t, benne keserűcsokoládé darabkákkal. Kár, hogy az angolosan unalmas egyenruhájú olasz pincérnőkben nyilván az a kép él a szigetországbeliekről, hogy szálkásak és kellemetlenek. Mindenáron hitelesek akarnak lenni.
Ámde bennünket leginkább szemben egy kis sarki vendéglő kötött le, Giggi a neve, a Luigi becézése (tehát Lajcsi Vendéglője). Egyszer betévedtünk hirtelen éhségünkben. És rendeltünk párommal egy-egy Fettucini all’ astice nevezetű olasz remeket: nagyon zaftos homáros spagetti, ha meg nem sérteném e nemes tengeri lényt, azt mondanám, hogy homárpörkölt. Csakis ezt, áthágva mindenfajta ötfogásos olasz konvenciót: a csupa idegennel zsúfolt környék arra is jó, hogy ezt fintor nélkül elfogadják. Nahát kérem! Most Keats és Shelley ódai hangvételére volna szükségem. A spagetti állaga. A bonyolult fűszerezésű homáros lé, melyben tocsog. A nagyollóval páncélostul a tetejére szabdalt homárdarabok. Tehát: Óda Giggi homárpörköltjéhez. Elég annyi, hogy ezután mindennap visszatértünk a környékre valami műalkotást elodázhatatlanul megtekinteni, hogy a „Lajcsi”-ba betérjünk. Már második alkalommal kívülről fújta pincérünk: „Grappa, astice, rosso di casa, espresso, limoncello. Si?” Si!
