Mégpedig szent kenyér. Nekem az, ma is. Anyámtól tanultam: mindmáig „megszegem” a még teljes cipót. Mielőtt belevágnék, az aljára a kenyérkéssel keresztet karcolok. Nem is tudnám másként. Régimódi dolog? Igen. De benne van az ősi tradíció. Hálaadás, hogy megadatott ma is „mindennapi kenyerünk”. A régi parasztság és a régi úri osztály egyek voltak e hagyományban. Szüleim és nagyszüleim atlantiszi történelembe süllyedt villáiban és kúriáiban, akárcsak bármely paraszti udvarban, elképzelhetetlen volt, hogy a legcsekélyebb kenyérmaradékot kidobják. Ha más nem, hát prézli lett belőle. Ajánlom minden mai szülőnek, vallástól függetlenül, adják tovább „fast food”-on nevelkedett, mindennek eldobására szocializált gyerekeiknek a tradíciót, ezt a kenyérszegésre megállított pillanatot a kenyérbeharapás előtt. Jó pillanat. Elgondolkoztató pillanat. 
Budapest ostromának gyötrelmes hónapjai után egy orosz katona anyám kezébe nyomott egy téglaformájú fekete katonakenyeret. Az élet kenyere volt. És igaz, hogy egy másik szovjet katona elzabrálta az óráinkat, egy harmadik megtalálta a padláson apám tengerkék tábornoki huszáratilláját, és vállára vetve peckesen eltűnt vele örökre (nem is volt szükség rá soha többé), és az is igaz, hogy sok évtizedes megszállás lett ebből a bevonulásból: mégis, az én kamaszkori emlékezetem elsősorban azt a kenyéradó gesztust őrzi. És akkor mit szóljanak azok a honfitársaink, tíz- és százezrek, akiknek szó szerint az életüket jelentette a hitleri megszállás és a grasszáló nyilas gyilkosok halálorgiájában ez az ostrom és bevonulás? A mi családunk akkor nem volt üldözött, de becsületes ember nem akarhat élni olyan országban, ahol ugyan saját körein kívül, de bármiféle népirtás folyik! Akkor itt most, pattanásos, pubertás demokráciánkban, évről évre mi ez a képtelen vita a felszabadulásról? Okkupáció lett, nem vitás (a nyugati hatalmakkal kötött alku nyomán). De akkor és ott, 1945-ben: felszabadítás volt a népirtó rémuralom alól. Később, Rákosiék idején, én is üldözött lettem, családommal együtt, elvesztettük mindenünket: de a történelmi tényen ez visszamenőleg nem változtat. Akkor hát, ha engem nem sért, vajon miféle érzékenységeket sért ma az illő megemlékezés a felszabadulásról? Csak nem az ó- és neo-nyilasokra kell tekintettel lenni?
Kenyér. A legfinomabb kenyeret gyerekkoromban ettem (már írtam róla). A Felvidéken a nagyapai házban sütötték szlovák parasztaszszonyok a krumplis rozskenyeret, káposztalevélen, ez ráégett az aljára és olyan ízt adott neki, amit azóta sem találok.
Amikor a sótlan pártállami kenyér után először ettem a hatvanas évek közepén reggelire osztrák császárzsemlét, majd a párizsi Quartier-ben az utcai árusoknál (ott a legjobb) sonkával vastagon és fityegősen tömött, utánozhatatlan roppanású bagettet: visszatért a pékmesterségbe vetett hitem. Nálunk a kenyerek egyik legfőbb baja általában, hogy ízetlenek, sótlanok. Eddig az egyik legízletesebb átlagos kenyér, mellyel találkoztam, a pilisszentiváni félbarna: ízes, jól kelesztett, szép magas, ropogós. Bagettet is egyre többen sütnek, de a titkát kevesen tudják (én sem tudom), rohamosan szivacsosodnak vagy száradnak élvezhetetlenné. A jó bagett nem ilyen kérészéletű. Hanem olyan, mint például a Gerlóczy utcai sajtbolt (mely sajtjaihoz saját pékséget működtet) legalább háromféle bagettje (más, egyéni kenyérkompozíciók mellett), ezek másnap, sőt harmadnap is kitűnő állapotban maradnak. Vagy nagyszerű törpe-bagett kapható, benne izgalmas olívabogyókkal, a solymári Ludwig-Mentesi pékségnél. Kenyerei pedig, például a pirított-hagymás vagy a szárított-paradicsomos kiscipó, a szakma remekművei közé sorolhatók. Az ilyen műhelyeket nevezném a mesterség megújítóinak. Akik nem csak rutinból, hanem alkotó ambícióval keverik és dagasztják a kenyeret. S ezáltal e technokrata világban visszatérnek a kenyér ősi tiszteletéhez.
