Fájdalomszűrő

Kelemenyné Hideg Anna, a Philip Morris (PM) Kft. egri üzemi tanácsának volt elnöke ma a cég támogatásával napi 4 órában ECDL számítógép-kezelői tanfolyamra jár. Az eredetileg dohányipari technikus 25 évet töltött el a társaságnál, s állása az egri dohánygyár bezárása miatt szűnt meg, miként 348 volt munkatársának is. Noha lelkesen képzi magát, a jó beszédkészségű, örökmozgó, annak idején a gyárban is mindenkit ismerő hölgy megélhetését nem a számítógép-kezelés fogja biztosítani, valószínűbb, hogy „mellékállásával”, az egyik direkt értékesítéssel élő kozmetikai cég ügynökeként fog boldogulni.

Veres Jánosné. A munkaügyi vezető sok környékbeli cégtől tapasztalt segítőkészséget.

Egy történet a sokból… Nemcsak a dolgozóknak, de a vállalatvezetésnek és a közvéleménynek is traumát okozott, amikor tavaly júniusban a Philip Morris bejelentette: bezárja a 108 éve működő egri dohánygyárat. A döntést – amely már hónapok óta „a levegőben lógott” – az indokolta, hogy a város közepén, történelmi környezetben levő, „majdnem műemléki” épületben a termelést nem lehetett gazdaságosan bővíteni. A gyártást a társaság többi európai termelőüzeme között osztották szét.

KÉNYSZERBŐL ERÉNY. Mivel a cégcsoporton belül még nem fordult elő hasonló leépítés, a magyar leányvállalatnak önállóan kellett kidolgoznia a gyárbezárás koreográfiáját, a kommunikáció mikéntjét, s az embereknek nyújtott „fájdalomcsökkentő juttatások” formáit. Más, már hasonló tömeges elbocsátáson túl lévő cégek jó és rossz példáiból is igyekeztek okulni. A nemzetközi anyacég pedig szerencsére többnyire beleegyezett a Magyarországon kitalált megoldásokba, és forrást biztosított rájuk. „Hetekig gondolkodtam, hogy egyáltalán elvállalhatom-e ezt a feladatot, végül úgy döntöttem, hogy igyekszem best practice-t, követendő példát faragni a szükségszerűségből” – vallja be Szetey Gábor, a leépítéseket levezénylő személyügyi igazgató, aki azóta már a cég argentínai leányvállalatánál dolgozik.

A tájékoztatást a lehető legkörültekintőbben próbálták megszervezni. A rossz hírt tavaly június 18-án közölték a dolgozókkal, a reggeli és délutáni műszaknak összevonva, majd este még egyszer az éjszakai műszakra érkezőknek. Az ügyvezető rövid bejelentése után a hr-igazgató beszélt a várható juttatásokról. Orvos és pszichológus is várakozott a helyszínen, de szerencsére nem volt szükség rájuk. „Az emberek mérhetetlen bölcsességgel fogadták a bejelentést. Mindenkinek az volt az első kérdése hogy mi lesz a gyárral” – emlékszik vissza Házi Katalin sajtófőnök. Öt nap múlva tájékoztató állásbörzét tartottak a gyárban a környékbeli lehetséges munkahelyekről. A következő napokban mind a 350 dolgozóval személyesen leült megbeszélni a további lépéseket és a várható végkielégítést vagy a gyári főnök, vagy valamelyik emberi erőforrás vezető. „Ez volt az egyik legnehezebb része a dolognak. Láttam, hogy sokan legszívesebben leköpnének, volt, aki elsírta magát” – vallja be Szetey. A dolgozókat folyamatosan tájékoztatták a belső elektronikus levelezőrendszeren, hirdetőtáblákon, megbeszéléseken, fórumokon is az egyes lépésekről. A feltételeket az üzemi tanáccsal való tárgyalássorozat után alakították ki, s külön stáb foglalkozott a gyárbezárás előkészítésével.

Nagy lelkierőt követelt, hogy a bezárás bejelentése után még öt hónapig folytatni kellett a termelést. Hogy a nehéz érzelmi helyzetben ne szivárogjanak el az emberek, kollektív bónuszrendszert dolgoztak ki. Ennek lényege, hogy ha bizonyos termelékenységi hatékonyságot produkál a gyár, és a hiányzás rátája alacsony marad, akkor az egész közösség jutalmat kap. Ez elérte célját, az emberek egymást hívogatták fel, hogy senki ne maradjon otthon. A gyártást így sikeresen folytatták november végéig, azóta a többség a felmondási idejét tölti.

Korponay Ágnes. A DBM tanácsadója segít elsajátítani az álláskeresés fifikáit.

Az elbocsátottak talpra állását három elemből álló támogatással próbálja segíteni a PM Kft. A dolgozók átlagosan másfél évi fizetésnek megfelelő végkielégítést kaptak, ami magyar viszonyok közt kiemelkedően méltányosnak számít. Fejenként 100 ezer forint képzésre felhasználható keretet is biztosított a cég (a munkaügyi központ támogatásán felül), amit a munkaerőpiacon hátrányos helyzetűek – a csak 8 általános iskolai vagy gimnáziumi végzettséggel, illetve csak dohányipari szakképzettséggel rendelkezők – számára megdupláztak. Emellett minden alkalmazott az elhelyezkedést segítő outplacement szolgáltatást vehetett igénybe. A DBM karriertanácsadó cég egy álláskereső központot nyitott a gyárban, ahol az alkalmazottak tanulmányozhatják az álláshirdetéseket, megtanulnak önéletrajzot írni, felkészülni az interjúkra, a pályázásra, ehhez helyben használhatják számítógépet, világhálót, telefont. A tanácsadók önállóan, illetve a helyi munkaügyi központtal közösen kutatják fel az álláslehetőségeket, és segítenek a dolgozókkal azt is megbeszélni, kinek milyen állás, illetve képzés lenne a legmegfelelőbb. Minderre a többség valóban rá is szorul: sok dolgozónak ez volt az egyetlen munkahelye életében, s az „átlagos alkalmazott” 41 éves, és 18 évet húzott le a dohánygyárban. „Akik 14-18 éves koruk óta itt dolgoznak, nem igazán tudják, hogy működik ma a munkaerőpiac, milyen önéletrajzot várnak el a munkáltatók, hogy zajlik egy felvételi beszélgetés” – jegyzi meg Korponay Ágnes, a DBM tanácsadója. A szerencsés példák azonban a többieket is motiválják: nem egy dolgozó akadt, aki néhány sikertelen interjú után elsajátította a pályázás fifikáit, s el tudta adni magát.

A többségnek azonban – csak dohányipari tapasztalattal – erre nincs esélye. Számukra a gyár olyan képzéseket támogat, amelyek rövid távon növelik a munkaerő-piaci esélyeket. Kevés elbocsátottnak van azonban konkrét elképzelése arról, mihez is akar kezdeni, így a legnépszerűbbek az ECDL számítógép-kezelői tanfolyamok, a nőknél pedig a kereskedői, boltvezetői képzések – ezek azonban túl általános kurzusok ahhoz, hogy garantálják a pályaváltást. Az alkalmazottak egy része az önálló vállalkozás felé is kacsintgat. „Sokan eljöttek vállalkozási tanácsadásra, ám azt várták, hogy megmondjuk nekik, mivel foglalkozzanak. Csak 5-6 embernek volt ötlete, ők bele is vágtak” – meséli Zbiskó Katalin képzési és fejlesztési asszisztens.

GONDOSKODÓ GYÁR. „Megszoktuk, hogy a gyár minden problémát megoldott helyettünk” – magyarázza az önállósodás nehézségeit Kelemenyné Hideg Anna. A „gondoskodó szocialista gyár” után a kiemelkedő juttatásokat nyújtó multinacionális cégnek dolgozó munkavállalók elhelyezkedését néha ez is nehezíti: egyes cégek tartanak a PM Kft. alkalmazottaitól, mivel az ott megszokott magas bérekkel és a kiegészítő juttatások rendszerével, a munkakörülményekkel nem tudnak versenyezni. Azonban a barátságos hozzáállás is gyakori. „Előfordult, hogy egy környékbeli munkáltató meg sem hirdette az üresedést, hanem egyenesen hozzánk telefonált, hogy milyen embert keres” – mond ellenpéldát Veres Jánosné munkaügyi főosztályvezető.

Körülbelül 80 fő az elbocsátottak közül még nem lépett: nem jelentkeztek sem az outplacement központnál, sem átképzésre. „Ezek az emberek évtizedeken keresztül együtt éltek a gyárral, és most szembesültek vele, hogy nincs hova bemenni. Az állásuk elvesztése mellett a közösség szétszakadását is meg kell élniük” – világít rá Házi Katalin. Ők azok, akik még nem dolgozták fel a traumát, s a végkielégítés elodázza a megélhetési gondokat. Elképzelhető, hogy a felmondási idő lejártával táppénzre, majd munkanélküli segélyre spekulálnak. A PM a központtal június végéig fogja segíteni az álláskeresőket, s addig fejenként körülbelül 200 ezer forintot költ az outplacementre. A tanácsadó cég díjazását egy sikerdíjas rész egészíti ki, amely attól függ, hogy hány dolgozó tud elhelyezkedni, illetve kap legalább három megfelelő állásajánlatot.