Egy karóra és egy csipogó kombinációját dobta piacra a Motorola 1990 márciusában, méghozzá a következő reklámszlogen kíséretében: „Többé már nem science fiction”. Az üzenet minden amerikai számára egyértelmű volt, hiszen arról szólt, hogy Dick Tracy, a nyolcvanas években a filmvásznat is meghódító képregényhős leghíresebb szuperherkentyűje immár nemcsak a tudományos fantasztikum világában létezik, hanem a valóságban is, és megszerezhető. Ezt követően azonban a jövő is viharos gyorsasággal megérkezett. Napjaink palmOne Treo-ja már egyetlen tokban egyesített telefon – amely használható hagyományos módon vagy kihangosítva -, ébresztőóra, számológép, határidőnapló, üzenettovábbító és kamera. Mi több, egyúttal e-mail kliens is, sőt, a segítségével hozzáférhetünk a globális digitális adattárakhoz vagy akár saját üzleti dokumentumainkhoz. Ha éppen bent ragadtunk egy forgalmi dugóban, és tehetetlenül ülünk egy helyben, csatlakoztathatunk hozzá akár olyan modulokat is, amelyek pontosan meghatározzák a földrajzi helyzetünket a bolygón, és alternatív útvonalakat kínálnak, vagy ha nem, hát játékokkal szórakoztatnak, olyanokkal amelyeket lehet egyedül is játszani, de lehet a barátokkal is, akik valahol az internet egy másik „szegletében” tartózkodnak.
KLÓNOK, ROBOTOK. A legdöbbenetesebb az egészben, hogy mindezt cseppet sem találjuk döbbenetesnek. Egy science fiction világban élünk. A lapok szalagcímei klónkísérletekről szólnak, atomok teleportálásáról, agyhullámokkal irányított számítógépekről, sétáló és hangszereken játszó robotokról, magán repülőgépekről, amelyek a világűr határáig juttatják el az utasaikat, és olyan beültethető eszközökről, amelyek visszaadják a süketek hallását. Akkor, amikor ezek a csodák jelentik a hétköznapokat, vajon hol kezdődik a fantasztikum? Vagy egyszerűbben fogalmazva: mi az ördögnek kellene sci-fit olvasnunk?
Hogy miért is? Nos, egy afféle „a tudomány találkozik a fantasztikummal” szemléletű internetes oldal, a Technovelgy.com több mint 650 olyan találmányt sorol fel, amelyek ötlete eredetileg 65 különböző sci-fi szerző műveiben bukkant fel. Arthur C. Clarke például mestere volt az innovációnak. The Fountains of Paradise (Az éden szökőkútjai) című, 1979-ben megjelent könyve például leír egy olyan kábelrendszert, amely a Föld egyenlítőjéhez van rögzítve, és egészen addig a pontig emelkedik a világűr felé, ahol a bolygó és a Naprendszer gravitációja egy geostacionárius egyensúlyi pályán tartja. Ez a felső végpont pedig a „túloldali” végállomása azoknak az elektromos meghajtású autóknak, amelyek föl és alá száguldoznak a kábel mentén, és alkalmasak arra, hogy űrjárműveket juttassanak ki a Föld gravitációs vonzásából – azaz szükségtelenné teszik a rakétákat. Ma egy sor amerikai startup vállalkozás azon dolgozik, hogy valóra váltsa ezt az „űrliftről” szóló álmot. Igaz, az elgondolás első elméleti említése egy orosz mérnök, Jurij Arcutanov nevéhez köthető – aki még 1960-ban írt le valami hasonló eszközt műszaki feljegyzéseiben -, ám Clarke volt az, aki a regényében az elképzelést az apró részletekig kidolgozta, beleértve a kábel anyagául szolgáló kristályszerkezetű karbonszálat és a „pókszerű” építési technológiát.
Az effajta ötletek gyakran a sci-fi és a valós mérnöki tudomány határán születnek meg. Ráadásul a képet még összetettebbé teszi, hogy számos nagynevű sci-fi szerző egyben elismert tudós is. Így tehát nincs semmi meglepő abban, hogy regényírók, tudósok és mérnökök egyaránt részt követelhetnek maguknak az új technológiák megalkotásának a dicsőségéből. Ilyen például az űrjárműveket a bolygóközi utak során segítő napszél vitorlák gondolata, amely előbb fantasztikus írásokban és technológiai értekezésekben jelent meg, és a japán űrprogram csak az után jutott el odáig, hogy a múlt nyáron teszteljen egy ilyen berendezést. Ugyanígy a Mars „terraformálásának” – azaz az élet számára szükséges atmoszféra ottani megteremtésének – az ötlete is jó ideje foglalkoztatja a NASA szakembereit. Annál is inkább, mert közülük sokan elkötelezett csodálói Kim Stanley Robinson írónak, azok miatt a precíz tudományos előrejelzései miatt, amelyekkel 1990-ben megjelent Red Mars, Green Mars, Blue Mars (Vörös Mars, Zöld Mars és Kék Mars) című trilógiájában szolgált. A földi jövőről szóló sci-fi „mesék” úgyszintén a találmányok tárházai. Számos regény, így például Neal Stephenson 2000-ben publikált The Diamond Age (Gyémántkorszak) című műve a nanotechnológia rejtelmeit kutatja. Stephenson világának utazóit a levegőben lebegő nanoszenzorok azonosítják, amikor átlépik egy-egy erődítményváros kapuját. A könyvek nanorészecskékből állnak, és ismereteket képesek szerezni az olvasóikról, majd a tanultak függvényében módosítani tudják a tartalmukat, hogy jobban taníthassák, vagy éppen szórakoztathassák őket.
HOVÁ TARTUNK? A sci-fi irodalom a nyelvünkre is hatással van. Karel Capek 1920-ban született R.U.R. című regényében például ember formájú lényeket álmodott papírra, amelyek fellázadtak alkotóik ellen. A cseh munka szóból kiindulva robotoknak nevezte el őket – és ez a szó mára szinte a világ minden nyelvében megtalálható. Hasonló hullámot indított útjára William Gibson 1984-es Neurománc (Neuromancer) című műve, amelyben ő alkotta meg a kibertér (cyberspace) kifejezést. Ám az innováció a magatartásunkat is megváltoztatja. Így például a vonatok menetrendjéhez igazítjuk az életünket. Az autók megteremtették az autópályákat, amelyek megteremtették a külvárosokat, amelyek megteremtették a bevásárlóközpontokat, amelyek pedig megteremtették a gyerekeket, akik iskola után a „fogyasztás palotáiban” csámborognak, ahelyett, hogy a szabadban játszanának. A science fiction megmutatja, hová vezetnek ezek a találmányok – és hová tartanak a gyermekeink. A tudósok és a mérnökök például előre jelezhetik, hogyan teszünk majd szert speciális képességekre beültetett neuronimplantátumok révén. Ám csak sci-fi írók tehetik fel az olyan kérdéseket, mint hogy ki engedheti majd meg magának ezeket az implantátumokat – és kikbe ültethetik be esetleg azokat erőszakkal.
A sci-fi ráadásul nem csupán szórakoztat és innovációs ötletekkel szolgál, hanem a tudomány felé is terelgetheti a fiatalokat. Donna Shirleyt, a NASA Jet Propulsion Laboratory egy korábbi, több milliárd dolláros Mars-expedíciójának a vezetőjét, a seattle-i Science Fiction Museum & Hall of Fame jelenlegi igazgatóját például gyerekkorában Ray Bradbury The Martian Chronicles (Marsbéli krónikák) és Arthur C. Clarke The Sands of Mars (A Mars titka) című művei bűvölték el. Miután elolvasta Clarke tudományos igényű fejtegetéseit az űrutazásokról, a kupolával fedett városokról, és magának a Marsnak az átalakításáról, úgy érezte: „Egyértelművé vált a számomra, hogy az űr felfedezése többé nem csupán a fantázia világának a része. Arra gondoltam, istenem, én képes vagyok erre.”
