Nincs mese, minden korosztály „nagynak” gondolja magát – még az is, amelyik viccből „kis generációnak” nevezte kortársait. Valamiért nehezemre esik leírni, hogy Y-generáció, ezért az ötletes „mai fiatalok” szerkezetet fogom használni. A mai tizenévesekről természetesen minden igaz, és mindennek az ellenkezője is. Hogy konkrétabbak legyünk, és egyből a legizgalmasabbal hozakodjunk elő: egyesek szerint a mai fiataloknak a Nintendo mellett a szex a legfontosabb szabadidős tevékenysége, minden pattanásos fiú alfahímnek képzeli magát, de egy városi legenda szerint egyre több lány megy „majdnem szűzen” férjhez.
Annyi bizonyos, hogy olyan korosztályról van szó, amely átugrott egy fejlődési szakaszt, az úgynevezett prepubertás kort. A mai kiskamaszok hírből sem ismerik a számháborút, viszont lelkes hívei a dobócsillaggal történő kivégzéseknek, amit még ötévesen egy chips zacskójáról ismerhettek meg. Nem volt kapcsolatuk a lőszeres – vagy éppen tulipános – ládán ülő veterán úttörőkkel, akik erős ellenszélben sem tűntek „partizánoknak”, s együtt húzták föl a zászlót az őrsvezetőképző tábor Szuku szúnyogirtóval bekent kis úttörőivel. Egy 13 éves lány, ha jók az értesüléseink, olyan tinilapokat olvasgat, amelyek csak annyiban különböznek a Cosmopolitantől, hogy nem tartalmaznak „70 profi furulyatanácsot”.
FOGYASZTÓK. Így aztán a mai fiatalokat alaposan megrövidítették, elvették a gyerekkoruk egy részét, a médiavásárlók pedig potenciális vásárlóerőként tartják számon őket. Ennek következménye, hogy a felnőtt lakosságot fő műsoridőben olyan reklámszlogenekkel késztetik önvizsgálatra, mint „Fanta arcokkal buli a tavasz”.
Nem kell ahhoz kurzusértelmiséginek lenni, hogy belássuk: a sajtó és a reklámipar szereplői azt hiszik magukról, hogy tudnak a „mai tizenévesek” nyelvén beszélni, ami azért is abszurd, mert a mai tizenévesektől rég elvették annak a lehetőségét, hogy meghatározzák magukat, akár nyelviségükkel, akár az öltözködésükkel. Szájukba adják a harmincas, de még mindig rövidnadrágban járó reklámszövegírók, hogy mi a „cool”, a „trendi”, és a „buli”. De ettől még fogalmuk sincs, hogy milyen észjárások határozzák meg a mai tizenéveseket. Csak azért, mert a mai harmincasok óvodás koruktól popfogyasztók voltak, és láttak karón varjút, azaz láttak szerelmes padrongálókat egy Prognózis koncert után, látták nyolcadikos korukban pettingelni a tornatanárjukat a sportpálya lelátóján a szülői munkaközösség elnökével, nos, ebből még nem következik az, hogy értik is a tiniket. Más ugyanis a nyelvüket beszélni, és más érteni a motivációjukat.
A mai tizenéveseknek nincs kivel szemben meghatározniuk magukat, mert ha otthon szülőbosszantás gyanánt ördögmetált hallgatnak, akkor apu elővesz egy még durvább zenét, és hozzáteszi, hogy ő akkor hallgatott ilyesmit, amikor befüvezve, két nővel csókolózott egyszerre, és vizionált valamit a világbékéről, 1981 forró nyarán.
Egy mai fiatal legfeljebb azzal tudja kiásni a korosztályi lövészárkot, ha lemészárolja a tolókocsis nagymamát, közvetlenül azután, hogy a kishúgának letöltötte a „legjobb al-kaidás lefejezések” oldalt. A rock and rollon szocializálódott szülők – akiknek legjobb barátnőjét egy Karthago koncerten, a keverőpulton ejtette teherbe egy beszipuzott road 1982 tavaszán – nos, ők semmin sem csodálkoznak, és kilószámra veszik kölykeiknek a dobócsillagos chipset.
Ám az igazán látványos a mai fiatalok szemrevételezése közben, hogy nincsenek köztük szubkulturális törzsi háborúk, ahogyan a korábbi nemzedékeknél megvoltak az ellentétpárok, lásd csöves-digó, punk-rocker és hasonlók. Mára már összekeveredtek a korábban kibékíthetetlennek tűnő szubkulturális hadosztályok. Ez a folyamat 1986-ban kezdődött, amikor a fekete hiphop istenei, a RUN DMC zenekar összeboronálta a rap-zenét az Aerosmith Walk This Way című hardrock himnuszával. A fuzionálás folytatódott a grunge-al – e stílus a punkot és a metált hozta közelebb egymáshoz, gondoljunk csak a Nirvanára, mely zenekart egyként magukénak érzik a punkok és a metálosok is. Ugyanez a helyzet a Metallicával is, hogy messzebb ne is menjünk. Manapság a popkultúra egyetemes szimbólumrendszere kiüresedett, pusztán ornamentika lett. A punkok saját tipográfiával írják a pólókra, hogy „Peace”, holott korábban a békét kizárólag „hippis” betűkkel festették le, de legalább nem az anarchiára felesküdött punk kaotikus stílusában.
De a partikultúra egyik kulcsfogalmát, az ACID szót is láttuk már az Iron Maiden nevű klasszikus brit metálbanda betűtípusával szedve. Ebből az következik, hogy a szubkulturális ellentétpárok a mai tizenévesek számára nem tartalmaznak érvényes üzeneteket, így a hátizsákon a nagy Magyarországot ábrázoló felvarrás mellett nem egyszer ott virít az anarchizmus egyezményes, bekarikázott nagy „A” betűje.
A POLITIKA MÉRGE. Úgy tűnik, a „mai fiataloknak” nincs önálló ízlésviláguk, azaz mindenevők. Marilyn Manson után éppúgy meghallgatják a román O-Zone nevű fiúzenekart, miként Ákost is. A nyolcvanas évek elején még nem voltak Magyarországon zenecsatornák, így a „bamba nemzedéket” nem fenyegette a folyamatos „fertőzésveszély”. Ha 1980 körül egy tinédzser eldöntötte, hogy ő bizony „ricsés”, akkor legfeljebb kikapcsolta a rádiót, amikor a Reggeli krónika előtt felcsendült egy Máté Péter-szám, és öklendezést szimulált az anyjának, miközben a kedves mama éppen kicserélte a konyhában a gázpalackot, hogy vizet tudjon forralni a moslékhoz a kocáknak.
Ma olyan erős a popkulturális zaj, hogy az is mindent tud a popról, aki napi tíz órában hegedűn gyakorol a cselédszobában. A mai fiatalok szembenállása nem korosztályi tehát, még csak nem is szubkulturális „eszmerendszerek” között feszül. Akkor hol érhető tetten a szekértáborosdi? Nos, a fiatalokat is megmérgező politika terepén. A mai fiatalok ugyanúgy megörökölték a népi-urbánus, kommunista-hazafi ellentétpárokat, ahogyan a szüleik. Készen kapták őket, többek között a gimnáziumi tanáraiktól.
A bármikor hadra fogható svábhegyi és rózsadombi olimpikonok és akadémikusok, és politikailag aktív kisnyugdíjasok mellett a tinédzserek a leginkább hiszterizálhatók. Amikor a Millenárison bejelentették a Fidesz vereségét, nagyobb volt a sírás-rívás, ájulás, spontán öngyulladás, mint John Lennon halála után. Hol van már az az idő, amikor a Cseh Tamás nevű korosztályi kobzos arról énekelt A hatvanas évek című, a „nagy generációt” piedesztálra emelő számában, hogy „Filmek is készültek, vászonról ránk néztek, autóstoppos fiatalok, twistelve nézték a víztükröt, és hallgatták, mit csacsognak a vízhabok”?
A filmet most South Parknak hívják, abban a télapót Kula bácsinak nevezik, és Kula bácsi szó szerint egy életre keltett darab szar, az autóstopposok valószínűleg szériagyilkos zombik, akik bármikor átalakulhatnak egy Cherre és Godzillára emlékezető gigászi kanibállá – lásd a rajzfilmet. A „csacsogó vízhab” pedig mára már nem más, mint a Pulp Fictionben a kocsi üléshuzatát beborító agyvelődarabok víziója, amit a problémákat megoldó Wolf pillanatok alatt eltakarít.
Ja, és már a Ponyvaregény is túl régen volt. Pontosan tíz éve mutatták be.
