Samuel J. Palmisano 2002 márciusában került az IBM élére. Az azóta eltelt bő két és fél évben vezérigazgatóként mást sem tett, mint sorra szabadult meg a vállalat alacsony nyereségességű üzletágaitól, hogy az így befolyó bevételt is a sokkal ígéretesebb szoftver- és szolgáltatási ágazatba fektesse. Mindez nem új keletű stratégia. Az a Lou Gerstner szabta meg ezt az irányt, aki az IBM-et a kilencvenes években visszarángatta a csőd széléről, és újfent naggyá tette a vállalatot. Ő volt az, aki az IBM Global Services divíziót a fejlődés középpontjába emelte, azaz neki köszönhető, hogy ez a részleg ma a vállalatóriás legjelentősebb ága.
A Lenovo elnöke bejelenti a fúziót.Figyelemre méltó ügylet.
Színre lépése óta Palmisano mintegy 9 milliárd dollárért több mint 30 vállalatot vásárolt fel. A legbecsesebb szerzemény alighanem a PricewaterhouseCoopers 3,5 milliárdért bekebelezett tanácsadói üzletága, de a 2 milliárd dollárért felvásárolt Rational szoftverfejlesztő társaság is sokat ért az IBM-nek, hiszen annak révén végérvényesen bebiztosította a helyét a Microsoft mögött, mint a világ második legnagyobb szoftvergyártója. Mindehhez az építkezéshez azonban más területeken portfólió-tisztításra volt szükség. Ezért vált meg Sam Palmisano lelkifurdalás nélkül az egyre kevesebb profitot hozó merevlemez-meghajtó gyártástól – a japán Hitachi 2 milliárd dollárt fizetett a székesfehérvári üzembezárás miatt Magyarországon különösen „fájdalmas emlékű” ágazatért -, illetve ezért szervezte ki már régen az észak-amerikai és az európai személyi számítógépgyártást a Samina-SCI-nak.
KELL A PROFIT. Most azonban az outsourcing időszaknak is vége. Az IBM december 7-én bejelentette, hogy a PC-ágazatot 1,75 milliárd dollárért eladta a kínai Lenovo-csoportnak. A Nagy Kék tehát elhagyja azt a piacot, amelyet 1981-ben éppen maga teremtett meg, midőn megalkotta az első személyi számítógépet. Azóta ugyanis a PC csúcstermékből tucatáruvá vált, amelyen már nem lehet a részvényesi igényeket kielégítő profitot realizálni.
Palmisano már megint remek üzletet csinált. Hogy mi módon? A Lenovo – korábbi nevén Legend – ugyan Kína első számú PC-gyártója, ám eddig szinte csak a belföldi piacon tudott labdába rúgni. Ott mintegy 27 százalékos a részesedése, csakhogy az egyre élesebb verseny és a nyomott árak miatt a bruttó profitja alig 15 százalék. Ennek fényében érthető, hogy a Lenovo számára nagyon is vonzó volt az IBM 20 százalékos bruttó nyereségrátája. Az IBM azonban mindezt egészen más szemüvegen keresztül nézi. A Big Blue igazgatósági szobáiban immár három éve – mióta a társaság szép csendben árulja az üzletágat – arra helyezik a hangsúlyt, hogy bár a PC-gyártás a cégcsoport bevételeinek a 12 százalékát adja, a nettó profithoz alig tesz hozzá valamit. Így az IBM számára az üzlet nem csupán abban rejlik, hogy a megállapodás nyomán 650 millió dollárnyi készpénzhez és 600 millió dollár értékű részvényhez jutott – az amerikai vállalatóriás ez utóbbi révén 18,9 százalékos részesedést szerzett a Lenovóban -, illetve a kínai fél a PC-üzletág 500 milliós adósságát is átvállalja, hanem abban is, hogy újabb évi 9-10 milliárd dollárnyi alacsony nyereségességű árbevételtől szabadul meg.
Ami a Lenovo-csoportot illeti, a kínai társaság a bő 9 milliárd dolláros éves árbevételű IBM-divízió megszerzésével egyszeriben megnégyszerezte a saját eddigi 3 milliárdos nagyságrendjét, és ezzel hirtelen a világ harmadik legnagyobb PC-gyártójának vallhatja magát a Dell és a Hewlett-Packard (HP) mögött. A megállapodás értelmében a kínai vállalat mostantól öt éven át használhatja az IBM márkanevet – ez idő alatt a Nagy Kék iránti vásárlói bizalom szép lassan a világpiacon ma még alig ismert Lenovo márkára is átsugározhat -, ráadásul azonnali hozzáférést nyer az IBM globális értékesítő és szervizhálózatához.
Az ügylet persze számtalan buktatót is rejt. „Mikor láttak utoljára sikeres fúziót a komputeriparban? Ilyenre hosszú-hosszú ideje nem akadt példa” – jósolja máris a Lenovo-IBM frigy kudarcát Michael Dell, a nevét viselő, s jelenleg világelső cég alapító elnöke. Az ő véleménye persze aligha nevezhető elfogulatlannak. Ám a kulturális különbözőségekben rejlő kockázatok korántsem csupán az ellendrukkerek számára nyilvánvalóak. Az eltérő vállalatirányítási gyakorlattól a kínai és az amerikai jövedelmek közötti szakadékig egy sor olyan problémát kell megoldani, amelyek bármelyikén könnyen zátonyra futhatnak a kínai tervek. Arról nem beszélve, hogy a Lenovóban a kínai állam ma 57 százalékos – az üzlet nyélbe ütése után 46 százalékos – tulajdonnal rendelkezik. Igaz, éppen az állami befolyás az, amire az IBM nem nagyon panaszkodhat. Végtére is sok egyéb szempont mellett azért is esett a választása a Lenovóra, mert annak rendkívül erőteljes a jelenléte a kínai kormányzati – nem utolsósorban az oktatási – szférában, ahová a Nagy Kék újsütetű partnere hátán szeretne „belovagolni”.
GESZTUSOK. A Lenovo tisztában van a kulturális kockázatokkal, és mindent meg is tett azok minimalizálása érdekében. Az új PC-gyártó óriás vezérigazgatójának például Stephen M. Ward IBM-alelnököt, a Nagy Kék PC-üzletágának eddigi első emberét nevezte ki, mint ahogyan az a „gesztus” is nagy körültekintésre vall, hogy a cég központját Pekingből New Yorkba költöztetik.
Sokak szerint az IBM-Lenovo üzlet egy új korszak kezdete. Egyfelől azért, mert ezúttal egy felerészben állami tulajdonban lévő kínai társaság a modern kori amerikai kapitalizmus egyik jelképét vásárolja föl. Sokkal fontosabb azonban, hogy ez az első olyan számottevő méretű tranzakció, amelynek során a kínai befektető nem saját otthoni szükségleteihez vásárol nyersanyag- vagy energiaforrást – ahogyan a kínai olaj- és gáztársaságok tették elemzői értékelések szerint jócskán túlfizetett latin-amerikai és délkelet-ázsiai befektetéseik során -, hanem a belső piacot kinőve a világligába iratkozik föl.
