Ramallah városában a régi brit erőd, a Muktada falai között szombat óta ott nyugszik egy Jeruzsálemből hozott földdel feltöltött sírban Jasszer Arafat. És vasárnap a gyászsátorban már az ő szervezetének emberei lőttek rá kiszemelt utódjára, akinek kezébe kerülne a hatalom január 9-e, a tervezett választások után. Ez lenne Arafat végrendelete?
Egyetlen halála volt, de sok élete és sok arca. 1959-ben a Fatah (Hódítás) nevű szervezet megalapítója volt, amely már nevében is hordozta célját, Izrael állam megsemmisítését. A gerillavezér és terrorista profilja csak fokozatosan ötvöződött politikusi vonásokkal. Különösen azután, hogy az eredetileg Egyiptom által létrehozott Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetését is magához ragadta.
Erre – nem ez az egyetlen abszurd vonás az arab politikában – azért kerülhetett sor, mert 1967-ben Izrael vereséget mért Egyiptom, Szíria és Transzjordánia csapataira. Izrael akkor szállta meg a Jordán folyó nyugati partját. Az onnan elmenekült, táborokba kényszerült 380 ezer ember radikalizálta a Fatah és a PFSZ tömegbázisát, ami lehetővé tette a Hamasz és az Iszlám Dzsihad típusú terrorista csoportok létrehozását.
Így 1967 azonnali hatalomnövekedést hozott a Fatah és a PFSZ szervezetét kézben tartó Arafat („harci nevén” Abu Ammar) számára. A terrorcsoportok erősödése viszont korlátozta hatalmát és politikai mozgásszabadságát.
KÉTARCÚAN. Ehhez a kettősséghez Arafatnak haláláig alkalmazkodnia kellett. Megtanulta, hogy hívei előtt meg kell őriznie a fegyveres harc terrorista módszereit elfogadó gerillavezér arcát – különösen akkor, amikor a Nyugat felé a másikat, az államférfi ábrázatát fordítja. Abu Ammar haláláig rettegett attól, hogy akár egyetlen, hibásnak ítélt lépése után hátba szúrják az arab politika zavaros intrikáktól hemzsegő sikátoraiban. A hatalom és a rettegés kettőssége sodorta csődbe azt a két kísérletet (Oslo és Camp David), amelyek módot adtak volna az izraeli-palesztin konfliktus megoldására.
Huszonöt évig tartott 1967 után, amíg Arafat és a PFSZ „elvben” elismerte Izrael jogát a létezésre, és 1993-ban Oslo városában egyezmény születhetett a „két állam elv” alapján (lehetőség a palesztin állam létrehozására, és Izrael létének garantálása). Izraelt akkor a régió egyetlen modern szociáldemokrata pártja, a Munkapárt kormányozta. Két vezetője, Jichak Rabin kormányfő és Simon Peresz külügyminiszter, a másik oldalon pedig Arafat béke Nobel-díjat kapott, jeléül annak, hogy Oslo politikai kiegyezését a világ stratégiai áttörésnek tekintette.
Oslo paktuma azonban hónapok alatt értéktelenné vált. Az okot feltárta Arafatot búcsúztató cikkében a hármas Nobel-díj túlélője, Peresz (ma a Munkapárt elnöke). Oslóban az aláírás után Arafat így kesergett Peresznek: „Mit tettek velem? Eddig népszerű voltam népem körében. Most ellentmondásossá váltam a palesztinok és az egész arab világ szemében.”
„NEM” CAMP DAVIDBEN. Peresz mai értékelése: „Végül Arafat mindig a népszerűséget választotta. Nem vállalt kemény döntéseket. Nem fordított hátat a terrorizmusnak és a gyűlöletnek. Így elveszítette hitelét azok szemében, akik ügyét a leghatásosabban segíthették volna.” Arafatnak ez a tudathasadása és terrorista tudatának rettegése az övénél radikálisabb terrorista szervezetektől 2000-ben csődbe kergette a békesség megteremtésének második nagy és ígéretes kísérletét is. Camp Davidben Clinton – választási év lévén – szívósan nyomta Arafatot és a Munkapárt máig utolsó kormányfőjét, Ehud Barakot egy kiegyezés felé. Barak óriási kockázatot vállalva olyan ajánlatot tett, amely addig elképzelhetetlen volt és ma is az: a megszállt területek 98 százalékának átadása, beleértve Kelet-Jeruzsálem egy részét is. Arafat mégis azt válaszolta: „Nem.”
Ez a „nem” láncreakciót indított el. Megteremtette Ariel Saron és az izraeli jobboldal hatalomra jutásának feltételeit, majd reakciókra új meg új ellenreakciók sorozatát. Az intifáda palesztin terrorjára izraeli megtorlást. A terror elleni fellépni nem tudó, vagy netán nem is akaró Arafat számára háziőrizetet a Muktada falai között, ott, ahol eltemették.
A nemzetközi diplomácia bölcsei azt hirdették, hogy halála új lehetőséget teremt a megegyezésre. Az, hogy kiszemelt utódjára a Fatah fegyveresei lőttek rá – mást hirdet. Most még kevésbé van döntésre képes tágyalópartner a palesztin oldalon, mint eddig.
Arafat halott. De él Abu Ammar öröksége: a káosz.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
