Betörtek az uniós hírek a magyar médiába. A José Manuel Durao Barroso által vezetett új Európai Bizottság összetételét övező politikai csatákról, az európai parlamenti bizottsági meghallgatásokról, majd a végül meghiúsult bizalmi szavazásról részletesen tudósított a sajtó. Az érdeklődő közvélemény nem csupán a magyar biztosjelölt, Kovács László vitatott szereplése következtében hallhatott minderről. Abból a polémiából például, amit az olasz kormány által a testületbe javasolt Rocco Buttiglione ultrakonzervatív nézetei váltottak ki, kiderült, hogy a közös európai közélet legalább annyira izgalmas és feszült lehet – ráadásul elvi-eszmei konfliktusok következtében -, mint a nemzeti keretek között zajló, jól ismert pártpolitikai küzdelem.
HEGEDŰS ISTVÁN, a Magyarországi Európa Társaság elnöke
VERSENGÉS ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS. Talán most vált először világossá itthon: annak a kitételnek, hogy „mit akar az Európai Unió”, vagy „az Európai Unió álláspontja szerint”, ritkán van értelme, hiszen a sokszereplős, többszintű összeurópai játéktéren belül a döntésekben egymással egyszerre versengő és együttműködő európai intézmények, ideológiailag eltérő nézeteket valló európai parlamenti frakciók, a tagállamok kormányai és ellenzéki pártjai, illetve befolyásos politikus egyéniségek vesznek részt. Miután a 25 éve közvetlenül választott európai parlamenti képviselők minden korábbinál határozottabban érvényesítik folyamatosan növekvő ellenőrző hatáskörüket, végleg elfelejthetünk egy másik ismert és elavult tézist, amely még a júniusi európai voksolás előtt is az intézmény állítólagos jelentéktelenségét hirdette. Mint ahogy kipukkadni látszik az a kampány során közösen felfújt retorikai léggömb is, miszerint a magyar parlamenti képviselők dolga Brüsszelben és Strasbourgban a nemzeti érdekek védelme. Az Európai Parlament konzervatív, szocialista és liberális magyar tagjai alapvetően az európai politikai pártok ideológiai nézetkülönbségeinek és a szervezetek közötti versenyhelyzetnek megfelelően, legtöbbször a frakciófegyelem szempontját figyelembe véve viselkednek és szavaznak – egyáltalán nem tömörülnek nemzeti blokkba, hogy például a magyar, ezúttal éppen baloldali biztosjelölt érdekében vállvetve harcoljanak és lobbizzanak.
Mindezzel nincs semmi baj. Az október 29-én ünnepélyesen szentesített új európai alkotmány I-27-es cikkelye, ha életbe lép, már kötelezővé tenné, hogy az Európai Tanács – a tagállamok legfőbb vezetői; az állam- és kormányfők – az európai parlamenti választások eredményét figyelembe véve járjon el az Európai Bizottság elnökének kiválasztásakor és parlamenti jelölésekor. Az európai szinten erősödő pártosodás éppen a tagállami érdekérvényesítés ellensúlya, és az esetleges renacionalizálási törekvések ellenszere lehet. Sőt, az európai parlamenti frakciók politikai kérdésekben markánsan eltérő és egymással összecsapó véleménye az európai polgárok számára a döntések átláthatóságának élményét, illetve az egyik vagy másik összeurópai politikai irányzattal való azonosulás lehetőségét biztosíthatja.
Az európai választások tétjének növekedése persze csak az egyik újítása lenne a Rómában a 25 tagállam vezetői által aláírt, de még nem ratifikált európai alkotmánynak. Most, amikor Magyarországon ismét – gyakran fenyegetésként használt – népszavazási kezdeményezések évadját éljük, joggal vetették fel jó néhányan, hogy a történelmi jelentőségű összeurópai dokumentum elfogadását referendumon kellene megerősíteni. A népszavazásra mozgósító kampány kitűnő lehetőséget nyújtana ahhoz, hogy a polgárok részletesen megismerjék az alkotmány tartalmát, szavazatukkal pedig látványosan legitimálják az Európai Unió alaptörvényét – amennyiben valóban elfogadják az alapvető emberi jogok chartáját és egyetértenek az intézményes döntéshozatal reformjával.
PÓTMEGOLDÁSOK MARADTAK. Mégis, mintha ezúttal több érv szólna a magyarországi népszavazás megtartása ellen, mint mellette. Két szimpatikus megoldásról eleve le kell mondanunk. Egyrészt az európai alkotmány szövegéről már csak az idei európai választások után született meg a végleges megállapodás, így nem sikerült összekapcsolni a két ügyet. Másrészt az egységesülési folyamat kibontakozása ellenére sem jött még el az ideje olyan páneurópai népszavazásnak, amelynek összesített eredményét vennék figyelembe az Európai Unió minden egyes tagállamában – most ezek az országok maguk döntik el, hogyan fogadják el az alkotmányt.
Magyarországon a nemzet jövője szempontjából legfontosabb kérdésben, az unióhoz történő csatlakozásról 2003 áprilisában foglalt állást közvetlenül a nép. Bármennyire jelentős is az európai alkotmány létrehozása az integráció történetében, ilyen rövid időn belül újabb uniós ügyben népszavazásra mozgósítani a magyar állampolgárokat nem igazán indokolt. Másfél évvel ezelőtt már tudni lehetett, hogy készül az EU első alkotmánya. Ráadásul a tervezetet akkoriban kidolgozó Európai Konventben, majd az azt követő tagállamközi konferencián Magyarország képviselői tevékenyen vettek részt a közös munkában: a dokumentum szövegét nem nélkülünk, nem a „fejünk felett” fogalmazták meg. Az európai választásokon pedig a magyarok nem küldtek nyiltan euroszkeptikus politikusokat az Európai Parlamentbe.
HIÁNYZÓ ELŐZMÉNYEK. Ám nem csak erről van szó. Magyarországon és a többi új tagállamban nehezebben lehetne érzékeltetni a két évtizedes európai reformfolyamat, illetve az európai alkotmány új vívmányait, mint számos régi tagállamban, ahol a politizáló közvélemény azért folyamatosan nyomon követhette az EU jövőjéről folytatott intellektuális vitát és összeurópai párbeszédet. A központi felvilágosító kommunikációs kampányok eredményességében az eddigi tapasztalatok alapján aligha bízhatunk. A „Mit változtat meg az európai alkotmány a hatályos Nizzai Szerződéshez képest?” kérdés keveseket hozna lázba. Így a várhatóan rendkívül alacsony részvételű népszavazás – még akkor is, ha a többség az alkotmány elfogadása mellett voksolna – könnyen azt az üzenetet küldhetné a világnak, hogy a magyarok máris kiábrándultak az Európai Unióból. Megerősített legitimáció helyett közöttünk lebegne a bizonytalan érzés: mit gondolhatnak azok a polgártársaink, akik otthon maradtak?
Ráadásul nálunk – eltérően számos új demokráciától – tizenöt évvel ezelőtt, a politikai átmenet és a rendszerváltás idején nem tartottak népszavazást a régi magyar alkotmány lényegi, radikális módosításáról. Nem sértjük meg politikai hagyományainkat, ha most sem rendezünk referendumot. Döntsön tehát a magyar Országgyűlés!
