Kolozár György a rendszerváltás előtt azon szerencsés kevesek közé tartozott, akik Németországban vállalhattak munkát. A vegyészmérnök végzettségű fiatal egy minőségi alumínium ablakokat és ajtókat gyártó középvállalkozásnál dolgozott. A határok megnyílása után tapasztalatait újra Magyarországon kamatoztathatta: céget alapított, amelyben egykori munkaadója is részesedik 30 százalékkal. A százhalombattai Alukol Kft. az ezredfordulóra egymilliárd forint fölé növelte árbevételét. A családi vállalkozásból kinőtt cég döntően irodaházaknak és bevásárlóközpontoknak szállít látványos alumínium-üveg ablak- és tetőszerkezeteket, például az extravagáns Dózsa György úti ING-székház építésénél is dolgoztak.
Kolozár György: már elkezdte visszavásárolni az állami tőkejuttatásért eladott tulajdonrészt.
A nagyszabású, óriási bankhitelekből finanszírozott építkezéseknél azonban bankgaranciákat és biztosítékot kell felmutatni, miközben a fizetési határidők meglehetősen hosszúak. A kisvállalkozás így – annak ellenére, hogy a profitot rendre visszaforgatták – tőkehiánnyal küszködött. A több százmillió forintnyi áru és megrendelés-állomány előfinanszírozására ugyan még akadt forrás, de a fejlesztésre már nem maradt egy fillér sem. Miközben az ingatlanok a szállítási és eszközfinanszírozási hitelekre voltak lekötve, újabb bankhitel felvétele nem tűnt jó megoldásnak. Fejlesztés híján azonban a tőkeerős külföldi konkurencia pár éven belül lekörözte volna a céget.
Kolozár György ráakadt a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM) alapította, 3,5 milliárd forintos állami forrásból gazdálkodó Kisvállalkozás-fejlesztő Pénzügyi (KVFP) Rt.-re, amely a hazai kis- és középvállalkozások megerősödését hivatott tőkeinjekcióval támogatni. A KVFP 50 millió forintért megvette az Alukol 49 százalékát, amelyet a tulajdonos 5 éven belül visszavásárolhat. A tőkejuttatásból vásárolt új alumínium-megmunkáló berendezések és a CNC vezérlésű fúró-maró gépek 3 éven belül kitermelik az állami eredetű tőkét, amelynek visszafizetését, azaz a családi tulajdonrész visszavásárlását, Kolozár György már meg is kezdte. Az állam ugyanis kockázati tőkéhez hasonlóan cégrészesedésért cserébe kínál finanszírozást a kkv-k számára, a legtöbbször rendkívül kedvező kondíciókkal.
SZÉTAPRÓZVA. Déri Viktor, a KVFP Rt. igazgatóságának elnöke ugyanakkor úgy látja, hogy a létrehozott intézményrendszer legnagyobb problémája a tőkejuttatással foglalkozó szervezetek szétaprózottsága. Mint mondja, jelenleg a GKM, a Pénzügyminisztérium (PM), az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt., az Oktatási Minisztérium és a Miniszterelnöki Hivatal közvetlen, vagy közvetett irányítása alatt nagyszámú többségi állami tulajdonban lévő társaság foglalkozik tőkealapú finanszírozással. Ezek egyfelől a Regionális Fejlesztési Holding (RFH) tucatnyi területi egységében és tőkekihelyezéssel foglalkozó alapjaiban (a Beszállítói Befektető Rt., RFH Informatikai Kockázati Tőkealap) koncentrálódnak, de hasonló tőkealapú finanszírozást végez a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) Rt., a Corvinus Rt., valamint a Déri vezette KVFP Rt. is. Az RFH ugyanakkor inkább egyedi befektetési típusokra, például az óriáscégeknek beszállító kisvállalatokra vagy az informatikai területre és egyes régiók területfejlesztésére koncentrál, az alapok aktivitása ezért nem túl nagy.
Az idén mindesetre 60 milliárd forint vár az arra alkalmas vállalkozások jelentkezésére. Végső soron a Start Hitelprogram lezárása után gazdát kereső 4 milliárd forintos, illetve a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap 29 milliárdos forrása is ide számítható. Ezekkel együtt ebben az évben 90 milliárd forint feletti állami tőkeforrás áll rendelkezésre, miközben a számítások szerint az első félévben ennek csupán 6-7 százalékát, 6 milliárdos nagyságrendű fejlesztési tőkét helyezetek ki az említett szervezetek. Ráadásul a tranzakciók száma jócskán száz alatt maradt, miközben a potenciális folyósítók működési költsége nagyon magas, 2,6-3,0 milliárd forintot tesz ki, vagyis az összes kihelyezés mintegy felével egyenlő. Az első látásra katasztrofális hatékonyság azonban nem csak a sokszínű szervezeti struktúrának és a rossz marketingnek, hanem a vállalkozók felkészületlenségének, a frissen piacra lépett kihelyező cégek indokolt óvatosságának is betudható. A hasonló elven működő kockázatitőke-társaságok vezetői közben fenntartásaikat hangoztatják: az elvárt nagyon szerény hozamok miatt nem biztos, hogy hosszú távon jelentős veszteség nélkül működhet ez a fajta állami tevékenység.
Ezzel nem ért egyet Zvetkov Julián, az MFB Rt. tőkefinanszírozási igazgatóságának ügyvezetője. Álláspontja szerint nem szabad a kockázatitőke-iparághoz hasonlítani a nyugaton már hosszabb ideje működő állami tőkebefektetési alapokat, mert teljesen más a célcsoportjuk és a befektetési politikájuk. „Az MFB a kevéssé kockázatos, igen stabil nyereséget termelő cégek felé fordul, s nem a kiugró növekedési potenciállal bíró kkv-kat keresi” – húzza alá Zvetkov.
Ingoványos terepen
Az állami pénzek elosztásának ingoványos terepe a tőkebefektetés. Itt ugyanis üzleti tervek, fejlesztési elképzelések mérettetnek meg, s a döntések akarva-akaratlanul nagymértékű szubjektivitást tükröznek. A tíz- és százmilliók kihelyezése még a legalaposabb kockázatkezelési modellek és az óvatosabb befektetési politika mellett is hatalmas rizikóval jár.
Az állami tőkekihelyezésnél legalább annyira nehéz a visszaélések vagy az urambátyám viszonyok lehetőségét kizárni, mint amennyire lehetetlen ezek meglétét, vagy a döntésekben játszott szerepét bizonyítani. Mivel a lehetőségek viszonylag újak és csak pár tucat céghez történt nagyobb invesztíció, bennragadt befektetésekről legfeljebb néhány év múlva lehet majd hallani. A piaci alapon működő tőkebefektetők tapasztalatai szerint azonban 10 befektetésből 2-3 bizonyosan elvész, ami hosszabb távon könnyedén veszteségessé teheti a szinte non-profit alapon működő, állami támogatásként „kegyeiket osztogató” cégeket. E forma mellett szól viszont, hogy a döntéshozók rendkívül fontos célt támogatnak, nevezetesen, hogy nőjön fel és erősödjön meg a hazai középvállalati kör. Ha ez megvalósulna, akkor talán a sokszor átpolitizált és egyúttal túlbürokratizált szervezetrendszerből adódó „elkerülhetetlen veszteségek” is elviselhetők lennének.
A kockázati tőke és az állami tőkebefektetések között a legfeltűnőbb különbség az elvárt hozamok, azaz a közvetített tőke „ára” között van. Míg az előbbi a befektetett tőkére vetítve legalább 20-30 százalékos éves megtérülést vár, addig az állami alapok a vállalati bankhitelek terheinek megfelelő nagyságrendű, néhány százalékkal az infláció vagy az irányadó kamatszint feletti megtérülést várnak csak el (a kínált lehetőségeket lásd külön). Természetesen minden efféle tőkejuttató cég hangsúlyozza, hogy az üzleti terveket alaposan elemzik, és legalább negyedévente monitorozzák a cégek teljesítményét, főként pénzügyi szempontból, igaz, a cég vezetésébe – ellentétben a kockázatitőke-finanszírozókkal – szinte egyáltalán nem szólnak bele.
