Euróval vagy eurótalanítva?

Aligha van a magyar gazdaságpolitika és az üzleti élet számára izgalmasabb kérdés annál, hogy mikor és miképp kell bevezetni az európai egységes valutát. Nyilván nem egészen véletlen, hogy az ezzel kapcsolatos nyilvános közgondolkodás éppen a Figyelő hasábjain indult meg Oblath Gábor elemzésével, s azóta nemigen van olyan tanácskozás, ahol ilyen vagy amolyan módon föl ne vetődne az euró bevezetésének kérdése. A magyar kormány kétségtelen újítókészségről tett tanúbizonyságot, amikor a 2003 júliusi bejelentését, ami a 2008-as határidőt tartalmazta, alig egy év múltán, komolyabb szakmai érvek mellőzésével 2010-re módosította. Így viszont mind a pénzpiacok, mind a közgazdasági elemzők számára még jó fél évtizedig slágertéma lesz, méghozzá az európai térség egészében.

A jelen kötetben példás kiegyensúlyozottsággal szerepelnek a gyors és a lassú euró-bevezetés hívei és érveik. Az is külön figyelemre méltó, hogy a ma már politikai eszmecserék tárgyának számító pénzpolitikai döntéseket igen alapos, jó módszertani felkészültségű írásokban járják körül. Emellett a pénzpolitika olyan jeles szereplői, mint Pedro Solbes volt EU-biztos és jelenlegi spanyol pénzügyminiszter, Leszek Balcerowicz, a lengyel jegybank elnöke és az idősebbek számára elképzelhetetlennek vélt kemény zloty megalkotója, Otmar Issing, a Európai Központi Bank vezető közgazdásza és alelnöke, valamint a dél-európai országok vezető pénzügyi szakemberei osztják meg az olvasókkal tapasztalataikat. Nem érdektelen, hogy miközben egyként kiemelik, tévesnek bizonyult azt hinni, hogy az euró bevezetéséhez előbb el kellene érni a centrumországok fejlettségi színvonalát, a pénzügyi stabilitás megteremtése valóban nem megy áldozatok nélkül. Mi több, a növekedés gyorsítását sem ettől a lépéstől kell várni, hiszen a kemény valuta társadalmi és gazdasági önérték.

A kötet három kérdés köré szerveződik. Az egyik: mennyire fontos az úgynevezett Balassa-Samuelson hatás, vagyis a kereskedelembe nem kerülő áruk árkiegyenlítődése kiváltotta árfelhajtás? E kérdésben a kételkedők vannak töbségben, vagyis azok, akik szerint ez nem jó hivatkozás az eurózóna inflációjánál magasabb áremelkedések indoklására. A második kérdéskör: illeszkedik-e az uniós árfolyamrendszer, közkeletű rövidítéssel ERM-II. az új tagok fejlődési igényeihez? Itt az a legerőteljesebb közös meglátás, hogy az árfolyamrendszerbe lépéstől a közös valuta bevezetéséig különösen megnő az adott ország sebezhetősége. Ezért a piaci hangulat változásait semmiképp sem lehet pusztán árfolyam- és monetáris politikai eszközökkel ellensúlyozni. A sikerhez a költségvetési politika tevőleges segítségére van szükség, méghozzá úgy, hogy a piacok ennek hitelt is adnak.

A harmadik kérdéskör – mikor időszerű belépni – egyszerű és bonyolult választ igényel. Egyszerű elméletileg: amikor az államháztartás hiánya fönntartható módon csökken, vagyis amikor a politikai eltökéltség és a társadalmi támogatottság egyaránt lehetővé teszi. A kötet eme részében a portugál és a görög példán mutatják be azt, hogy a fentiek nemcsak jámbor óhajként kezelendők.

Nagy öröm olyan rangos, a vezető nemzetközi kiadók egyikénél megjelent kötetet látni, amelyben magyar közgazdászok nem pusztán a konferencia házigazdájának jogán kerülnek a szerzők közé. A magyarok teljes jogú, önértékű részvétele szép példája annak, hogy a tudományban legalább az európai szinthez történő konvergencia már végbement.