Béklyóban

Nem fizet a minisztérium – panaszolja az egyik kulturális egyesület igazgatója. Ilyen még nem volt kilencéves fennállásuk alatt: már a nyár felén is túl vagyunk, de még mindig nem láttak egy vasat sem a szerződésben foglalt 4 millió forintból. Pénzhiány keseríti meg egy szociális missziót betöltő alapítvány vezetőjének napjait is: az illetékes tárcánál, mint máskor is rendszeresen, pályázaton nyertek, ám a másfél millió forintnak „nyoma veszett”. Most a vállalkozás tagjai hónapok óta maguknak hiteleznek. Különböző minisztériumokról van szó, ám mindkét esetben szerződés kötelezi az illetékeseket a fizetésre.

Draskovics Tibor. Kisebb államot ígér.

„A kormányzás nem lehet azonos a büdzsé egyensúlyának a fenntartásával” – hangzott el a múlt héten a szállóigévé válásra esélyes mondat. A népszerű Bárándy Péter igazságügy-miniszter írta le így a maga szemléletét, élesen megkülönböztetve a pénzügyminiszterétől. Abban a reményben fordult a magasabb instanciához az igazságügyi reformhoz biztosítandó pénzekért – minden jel szerint sikerrel -, hogy a miniszterelnök is nemesebb babérokra pályázik, mint amilyenek az állami pénzügyekben teremnek. Azért, jegyezzük meg, Bárándynak van egy számottevő helyzeti előnye az említett kulturális, valamint szociális civil intézményvezetőkkel szemben: utóbbiak nem mennének semmire, ha lemondásukkal fenyegetnék a garasoskodó hatóságokat.
Bárándynak különben igaza van. A kormányfők, államférfiak ritkán szokták költségvetőként beírni magukat a történelembe. (Kapásból csak két alakot tudunk idézni a magyar történelemből, szabályt erősítő kivételként, persze némi anakronizmussal: Károly Róbertet a XIV., valamint Wekerle Sándort a XIX. századból; előbbiről körutat, utóbbiról lakótelepet neveztek el Budapesten.) Kedvező időkben a költségvetési egyensúly a gazdasági fejlődés természetes kísérője, beszélni sem érdemes róla. Ám most nem ez a jellemző. És ha a jelen vezetésben a népszerűtlen költségvetői szemlélet kerekedne felül, akkor is túlzás lenne a kormány ténykedésére az „egyensúly-fenntartó” jelző. A „költségvetést felborító, majd helyrepofozó kormány” mint meghatározás bonyolultabb, de találóbb lenne.

TÖRTÉNELMI KÉNYSZER. A magyar állami költségvetés hiányának lefaragása történelmi kényszer. Szorosan összefügg hazánk európai uniós csatlakozásával. Az EU tagországainak büdzséjében a deficit nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát, és bár az újonnan belépett országoknak ebben haladékot adtak, a restanciában lévő országoknak (lengyelek, csehek, magyarok) határozott, betartható tervet kellett bemutatniuk, amely szerint bizonyos időn belül teljesítik az uniós normát. Erről szól a Brüsszelnek májusban benyújtott konvergencia program, amely szerint a hazai országvezetés – a tavalyi 5,9, illetve az erre az évre megcélzott 4,6 százalék után – 2005-ben 4,1, később pedig, további évenként fél-fél százalékponttal lejjebb lépegetve, 2008-ra 2,7 százalékra szorítja le az államháztartás hiányának GDP-hez viszonyított mértékét.
Ha netán eltérnénk a konvergencia programban beígért menetrendtől, mint ahogy azt némely felelőtlen szocialista politikusok követelik, akkor az EU bizonyára beindítja ellenünk az úgynevezett túlzott deficit eljárást, és a végén még meg is büntethetik a magyar államot. De további súlyos következményekkel is számolni kellene. A befektetők árgus tekintettel figyelik a költségvetés alakulását, és általában azt, hogy a magyar gazdaságpolitika mennyire hiteles. A tavalyi vesszőfutás után még egy forintválság katasztrofális hatással járna. Olyan kis, nyitott gazdaság, mint a magyar, nem teheti ki valutáját az ingadozás veszélyének, mert abba belerokkanhat.
Ám ha merőben költségvetői szempontból mérlegeljük a dolgot, a végeredmény akkor is az, hogy az uniós tagság nagyon is kifizetődik az országnak. A mostani, 2003-2005-ös években még átmeneti állapotok uralkodnak. Bár a költségvetésekben prioritásként szerepelnek az uniós támogatások, illetve az ezekhez szükséges hazai források biztosítása, az uniós pénzek egyelőre még lassan csorognak be. A büdzsé még nagymértékben magán viseli a korábbi idők autarch jellegét, amikor a kiadásokat csakis hazai forrásokból (adókból) vagy kölcsönökből lehetett fedezni. Az önmagunkra utaltság azonban fokozatosan megszűnik, ahogy az európai közös költségvetésből ténylegesen kapott támogatások csakugyan elérnek egy kritikus szintet. Ez a folyamat számottevően – bár teljesen még nem belátható módon – alakítja át a hazai költségvetést, jócskán kitágítva a mozgásteret. A kedvező hatásokat azonban most még kevésbé érezzük, mivel az uniós pénzek kiegészítő forrásként jelennek meg, miközben a kényszerű lefaragásokat saját erőből kell végrehajtanunk.
Bár Draskovics Tibor pénzügyminiszter nem győzi ismételni, hogy ha kell, további intézkedések árán is tartja az államháztartás célul kitűzött egyenlegét, hangoztatja: nem önmagában a deficit mértéke fontos, hanem az olcsóbb és kisebb állam, a költségvetés jövedelemelvonásának és büdzsé visszafogása. A valóság azonban az, hogy a draskovicsi tétel egyelőre nem, illetve csak „féllábasan” bontakozik ki. A kiadásoknál csakugyan megtörténnek, és a tervek szerint 2005-ben keményen folytatódnak a lefaragások. Ám a bevételek sehogy sem „akarnak” mérséklődni.

ÚJRAELOSZTÁS. Ezen állításunkat persze némileg leegyszerűsítve fogalmaztuk meg. Természetesen nem mindegy, mihez viszonyítunk, mihez képest mondjuk, hogy a kiadások csökkennek, a bevételek viszont nőnek. Draskovics azt emeli ki, hogy az államháztartás költekezésének és gazdaságra rakott terheinek GDP-hez viszonyított mértéke egyaránt mérséklődik, és terveik szerint így lesz jövőre is (lásd a táblázatot). Ámde ez a viszonyítás arra kérdez rá: vajon a bevételek, kiadások emelkednek-e nagyobb mértékben, vagy a GDP? Ha pedig a gazdasági növekedés számottevő – és szerencsére ez a helyzet, hiszen az idén 3,5, jövőre pedig 3,5-4,0 százalékos reálnövekedés várható a kormány előrejelzései szerint -, akkor még szép, hogy az állami kiadások, bevételek ezzel nem tartanak lépést. Ha lépést tartanának, az azt jelentené, hogy inflációt 3,5 vagy 4,0 százalékot meghaladó mértékben nő az állami szerepvállalás. Ami egyenesen rémes lenne. A GDP-hez való viszonyítás kitűnően mutatja persze, hogy az állam mennyire „telepszik rá” a gazdaságra – ám ha a gazdaság nagyobb lélegzethez jut, az nem feltétlenül a kormány költségvetői érdeme. Könnyen elképzelhető ezzel szemben, hogy a gazdaság, az üzleti szektor növeli a maga számára hasznosítható jövedelmet, miközben az állam továbbra is hízik, terpeszkedik. Saját számítással próbálunk képet kapni arról, hogy az állam immár valóban visszavonulóban van-e, amint Draskovics állítja (lásd külön). Ennek alapján rajzolódott ki az említett féllábas kép: reálértékben a kiadások csökkennek ugyan, viszont az adók emelkednek.
A kormány, végül is jövőre a kiadások mintegy 360 milliárd forintnyi növelésére lát lehetőséget a teljes államháztartásban (helyi önkormányzatokkal együtt). Ez igen kis növekmény, semmiképp nem alapozhat meg sok megálmodható tervet, sőt jelentősen elmarad még az idei – Draskovics-csomaggal, zárolásokkal megrostált – 550 milliárdos kiadás-növekménytől is. Igen jelentős nadrágszíj-meghúzás várható a mostani viharos történelmi időkben. Fokról fokra derülnek majd ki a kedélyeket borzoló részletek – Bárándy igazságügyi reformja alighanem csakhamar „pimf” tételnek fog tűnni. (E vitában egyébként a nézeteltérés összege aligha kóstálhat többet 10 milliárdnál.) De nem feltétlenül az összeg a lényeg. Hanem az, hogy ki áll be elsőnek a sorba a pluszpénzekért. És éppen ez volt az igazságügy-miniszter nyilvános fellépésének lényege.

KAMU ADÓCSÖKKENTÉS? A sorbaállásra Draskovics új – állítása szerint átláthatóbb – formát ötölt ki és fogadtatott el. Meghatározta az úgynevezett fejezeti kezelésű előirányzatok (tárcáknál folyó fejlesztések, szakmai programok, amelyekből többek közt az említett egyesületek is pénzt várnak) teljes keretét, az idei 1000 milliárdos, zárolásokkal már megrostált összeget 800 milliárd forintra nyesve le. Ezekre „pályázhattak” a tárcák, és a hetekben az igényeket együtt rakják sorba, a pénzügyminiszter szerint éppúgy, ahogy a családok költségvetése is készül. Nem biztos, hogy meg fogjuk tudni, milyen alapon rangsorolnak, mondjuk a kátyúzás és a műemlék-rekonstrukciók között. Alighanem kételkednünk kell abban a draskovicsi állításban, hogy ez a sorba állító játék csökkenti a pénzügyminiszter informális hatalmát.
Sorba állt hamar a kisebbik koalíciós párt is, mégpedig újabb adócsökkentési követelésekkel. Horn Gábor ügyvivő az InfoRádiónak nem kevesebbet mondott, mint hogy az SZDSZ kész engedményeket tenni a kormányátalakítás ügyében e hétre kitűzött koalíciós tárgyaláson, ha érvényt szerezhet adócsökkentő törekvéseinek. Csinos kis összeget nevezett meg: szerinte a gazdasági növekedés harmadát kellene a közterhek mérséklésére fordítani, és ezzel 150-170 milliárd forintot lehetne „kint hagyni” a lakosságnál.
Már megint adót csökkentenek? Teljesen légből kapott elképzelés. Jobban mondva, az SZDSZ-es külön számítás szerint a liberális „vívmányok” akár el is érhetik a nevezett összeget. Ám ezt a fiskális szemlélet béklyójában vergődő kormány nyilvánvalóan le fogja „verni” a lakosságon, más elvonások egyidejű növelésével. Könnyen ráfázhatnak az állami (többek között SZDSZ-es irányítású), már amúgy is rendkívül zilált költségvetéssel küszködő intézmények is.
Tavaly legalábbis így volt. És nem biztos, hogy a választók még egyszer vevők lesznek az adócsökkentésre – ha valójában nőnek az elvonások.