Mit csináljak, ha egyszer elmenekültem egykor imádott Budapestemről, immár 11 éve, és ráadásul Solymárra, ahol az Aranykorona székel? A menekülés okai szinte sorolhatatlanok, de első helyen áll egy rendkívül prózai: 11 éve Solymár még nem volt divatos, nem voltak égbeszökő ingatlanárak (mint ma), meg tudtuk fizetni a vastag falú, timpanonos homlokzatú, ódon spalétás, 1940-ben épült polgárházat a kertjével. Imádunk itt élni, végre saját otthonban. A nyolcvanas évek közepétől 1993-ig vándoroltunk bérlakások, városok, országok között, Budapesttől Szegedig, Szegedtől Bonnig, Bonntól Budáig, ez 13 lakás alig tíz év alatt. Kellett már egy befészkelhető, végleges saját otthon.
Pedig mennyire imádtam Pestet! Még romjaiban és rongyaiban is. Most szépül és korszerűsödik, ami nagyszerű, örülök neki. De élni benne mégis egyre kényelmetlenebb. Például a közlekedési káosz miatt. Amire semmiképp nem az a civilizált válasz, hogy hivatalból módszeresen üldözni kezdik az autósokat. Ez rossz ötlet, ez poszt-pártállami reflex: amit nem tudunk megoldani, azt üldözzük. A fizető parkolást Európában nem harácsolásra találták ki, hanem a forgalom rotációjának élénkítésére – de kizárólag a cityben, a belvárosban! Nálunk már a külvárosban és a zöldövezetekben is ott vannak, és egyre terjeszkednek a parkolóhely-hiénák. Ilyen sehol a világon nem létezik. Ha pedig mélygarázst akarnak építeni, akkor például pont a Liszt Ferenc tér alá. Nemcsak megölni a fákat, hanem megölni Pest pár év alatt spontán csodaként megszületett legjobb terét mindenestül, a sok remek lokalitással, nagyvárosi nyüzsgéssel. Rómában és Párizsban vannak ilyen terek. A fákat is nehéz lenne újra ültetni, de ezt a spontán keletkezett, bozsgó életet minden bizonnyal lehetetlen.
Mérgemben jól belemelegedtem a témába, pedig nem erről akarok beszélni, hanem arról, miért jó a falusi lét. Minden személyessé válik. A szomszédság, az utca, a vásárlás, a vendéglők. Solymár – és a környéke – sok jó vendéglővel dicsekedhet. De az Aranykorona itt a koronaékszer. Már írtam róla évekkel ezelőtt a rovatomban, de mit csináljak, ha egyszer állandóan visszatérő tettes vagyok? A minap is mi történt? Unokanap volt, ebédre az ő kedvenc ételeik készültek, zárásként párom fantasztikus bundásalmájával. Ez sajnos nekem is kedvencem, nem bírok ellenállni.
Csakhogy estére vendégeket vártunk, magyar barátainkat New Yorkból. Kis beszélgetés a teraszon, az asszonyoknak pezsgő, nekünk Jack Daniel’s úr nedűje, majd séta át az Aranykoronába. Mindenki rendelte a magáét, fokhagymalevest és fácánlevest (ismerem, remek), ívbe sütött süllőt és rózsásra sült rántott borjúlábat (na ja!), házi szilvalekváros derelyét (anyám!). Én előadtam Moldován úrnak, a kulináris gyönyörök bülbülhangú poétájának, hogy magam ezúttal a dús ebéd és feleségem dús (nem bájai, hanem) bundásalmája után ezúttal csak egy jó kis megnyugtató húsleveskét ennék, slussz. Rendben, mondta Moldován úr.
Majd nemsokára, pincéreinek élén, bevonult. Hozták az ételeket, rakták mindenki elé, rendelés szerint. Mikor végül én is sorra kerültem, elém tették, öblös tányérban, az aranyló húslevest. Aztán mellé egy tálkában csigatésztát. Egy tálkában hosszútésztát. Egy tálkában kockára vágott remegő tojáskocsonyát. Egy tálkában apró májgombócokat. Egy tálkában húslevesfürdette libamájdarabkákat. Egy tálkában marhalábszárszeleteket, sárgarépával és egyéb zöldséggel. Egy tálkában tormát. Majd kosár pirítóskenyeret szalvétába takarva. És egy tálkában csontvelőt, hogy a pirítós ne maradjon egyedül. „Mi ez?” – kérdeztem. „Amit rendelni tetszett” – felelt ő. „De hát én csak egy szimpla húslevest kértem!” Moldován úr kihúzta magát: „Nálam ez a szimpla húsleves!” Elszántan nekiláttam kis leveskémnek, az összes járulékkal, és arra gondoltam, Krúdy Gyula úr és a húslevest kanalazó Szindbád-Latinovits gyomra kellene most ide.
Habár, Isten bocsássa meg, az ő gyomrukkal jelen túlvilági állapotukban már nem cserélnék.
