Nem akarok tíz pszichiátert – hozta még az év elején az új tagállamok tudomására Romano Prodi, az Európai Bizottság jelenlegi elnöke, hogy jó néven venné, ha „nem egy kaptafára készült” politikusokat jelölnének a csatlakozás után tíz fővel kibővülő testületébe. Bár tíz pszichiátertől utódjának, az Európai Parlament által július 22-én jóváhagyott José Manuel Durao Barrosónak sem kell tartania, attól viszont annál inkább, hogy a november elsején hivatalba lépő új bizottságban túlkínálat lesz hajdani külügy- és pénzügyminiszterekből. Egy-két héttel a lista hivatalos lezárása előtt három volt kormányfő, négy külügyminiszter és három pénzügyminiszter neve tűnt biztosnak az unió következő – első ízben 25 főből álló – végrehajtó szervében.
José Manuel Barroso és Romano Prodi. Nem halad majd a kijelölt úton.
CSUPA ÚJ ARC. Politikai súlytalansággal tehát éppen nem vádolható a leendő Európai Bizottság, sőt inkább az okozhat gondot, hogy a testület új tagjainak többsége a nagypolitikából érkezik, és az európai integrációt érintő kérdésekben meglehetősen kevés tapasztalattal rendelkezik. Brüsszeli elemzők rossz előjelnek tartják, hogy a Prodi-féle testületből – az új tagországok továbbszolgáló biztosait, illetve az elmúlt hónapokban a bizonytalan brüsszeli jövő helyett a stabil otthoni kormányhivatalt választó „veterán” bizottsági tagokat leszámítva – mindössze hárman maradnak meg hírmondónak: Günter Verheugen, a (német) bővítési „guru”, Margot Wallström (svéd) környezetvédelmi biztos, valamint a kulturális, ifjúságpolitikai területet és sportügyeket felügyelő (luxemburgi) Viviane Reding. Az előző társulat olyan meghatározó egyéniségei viszont, mint a francia Pascal Lamy (kereskedelem), az olasz Mario Monti (versenypolitika), az osztrák Franz Fischler (mezőgazdaság) és a portugál Antonio Vitorino (bel- és igazságügy) önszántukból, de még inkább kormánytámogatás hiányában lelépnek az európai színpadról – félő, hogy nagy űrt hagyva maguk után.
A még messze nem végleges új garnitúra első pillantásra nem üti meg az előd testület színvonalát, amit az a benyomás is erősít, hogy több tagjánál is döntően az „otthoni forgalomból való kivonás” szándéka állt a biztosi jelölés mögött. A Prodi-bizottságról öt év után az az általános kép alakult ki, hogy nem igazán állt feladata magaslatán, holott az eredmények – például a bővítési folyamat végigvitele – önmagukért beszélnek. A nem kifejezetten kedvező imázsért elsősorban a csapatfőnök, Romano Prodi hibáztatható, aki gyenge kommunikációs készsége miatt nem tudta valóra váltani a hozzá fűzött reményeket. Utódjával szemben ezért éppen az a legfontosabb elvárás, hogy ő és az általa vezetett testület közérthetően és meggyőzően kommunikáljon.
SZÓNOKI ERÉNYEK. Barroso szónoki képességeit illetően aligha merülhet fel kétség bárkiben. Ilyetén adottságairól már európai parlamenti meghallgatása is tanúskodott, ahol ügyesen az ujja köré csavarta az őt egyébként keményen faggató euroképviselőket. Ám ha a volt portugál miniszterelnök új munkahelyén csupán lehengerlő stílusára és megnyerő egyéniségére akar hagyatkozni, akkor végzetes hibát követ el. A jelenleg 25 – majd a néhány éven belül már 27-28 – tagú unió olajozott működéséhez minden eddiginél erősebb, határozottabb és professzionálisabb Európai Bizottságra lesz szükség.
Barroso egyébként konkrét jelét is adta már annak, hogy nem kíván a nagy tagállamok bábja lenni, midőn az Európai Parlament határozott sürgetésére visszadobta azt a német javaslatot, miszerint a testületben egy úgynevezett szuperbiztos felügyelje a gazdasági jellegű tárcákat. Gerhard Schröder kancellár ezt az egyfajta „német trójai falónak” tekinthető állást Günter Verheugen számára szerette volna megkaparintani, de ahelyett, hogy a háttérből súgott volna, eléggé sután nyíltan lobbizott a posztért. A leendő bizottsági elnök válasza erre az volt, hogy ő „24 szuperbiztosból álló álomcsapatot” kíván építeni. Remek replika, ami az erőviszonyok tisztázását illeti, sőt, a pr „művészetét” tekintve sem utolsó húzás.
|
Az új elnök azért sem lesz rákényszerítve a radikálisabb belső átalakításra, mert néhány tárca kettébontásával (például a közlekedési és az energiapolitikai) elérhető, hogy testülete minden tagjának saját birodalma legyen. A legizgalmasabb kérdés ugyanis a névsoron túl most az, kinek, milyen „falat” jusson az osztozkodás során. A kormányok többsége úgy ítélte meg, hogy minél előbb megnevezi jelöltjét, annál nagyobb esélye lehet az általa kinézett tárca megszerzésére. Ettől eltérő taktikát választottak például a hollandok, a dánok – és tulajdonképpen a magyarok is -, akik lapzártánk időpontjáig még nem nevezték meg brüsszeli emberüket. Hogy a halogató taktika mennyire kifizetődő, arra már a közeljövő választ ad. Bár Barroso csak augusztus utolsó hetében hozza meg végleges döntését, elképzelhető, hogy az igazán értékes posztok informálisan már előbb elkelnek. Elsősorban a különlegesen fontos gazdasági posztok körül nagy a tülekedés. A belső piacért felelős bizottsági tag állására például Verheugen és a brit Peter Mandelson is hajt, bár utóbbit a versenypolitikával is hírbe hozzák, amit viszont Párizs szemelt ki Jacques Barrot-nak. Ha lehet, még többen érdeklődnek a gazdasági és pénzügyi biztos kényes posztjáért.
HALOGATÁS. A magyar döntést a szabadságáról a múlt hét végén hazatérő Medgyessy Péter erre a hétre ígérte, de a hét elején minden jel szerint saját kabinetjének belső viharai kötötték le a figyelmét. Igaz, a két ügy akár össze is függhet, elvégre a magyar biztos megnevezésének eddigi halogatásában is nagyobb szerepet játszottak a személyi kombinációk, mint annak az eldöntése, hogy Magyarország melyik bizottsági posztot veszi célba. Történt mindez annak ellenére, hogy tudvalevő: hazánk két kézzel nyúlna a regionális politikai portfólióért, amelybe a május elsején első magyar biztossá vált Balázs Péter éppen csak belekóstolt. Az ő számára most intő példa lehet a cseh Pavel Telicka esete, akit váratlanul kiütött a nyeregből az otthon kényelmetlenné vált Vladimír Spidla, a közelmúltban lemondott kormányfő. Balázs „Spidlája” a lapzártánkkor még élő feltételezések szerint az a Kovács László lehet, akit rossznyelvek szerint a környezetében egyesek jobban Brüsszelbe kívánnak, mint ő saját maga. A külügyminiszter mindenesetre sohasem erősítette meg ilyen irányú ambícióit. Csakhogy „nem zörög a haraszt”, hiszen különben mi más akadályozta volna meg eddig Medgyessy Péter miniszterelnököt abban, hogy – legtöbb új tagállambeli kollégájához hasonlóan – már jóval ezelőtt meghosszabbítsa a május elsején hat hónapra kinevezett magyar biztos brüsszeli mandátumát?
