Hasznos engedékenység

Kartell-megállapodások feltárásához ez évtől alkalmaz a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) játékelméleti eszközöket. A sztrádaügyekben a múlt héten kiszabott, több mint 7 milliárd forintos büntetéshez ugyan még nem ez az Európában és szerte a világon már bevált módszer szolgáltatta a bizonyítékokat, ám a nemzetközi tapasztalatok alapján előbb-utóbb elterjedhet idehaza is. A játékelmélet – amelynek oktatása ellen az 1950-es évek közepén az akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem egyik tanára azzal tiltakozott, hogy az „egyetem nem kártyaklub” – ma már a gazdasági gyakorlatban is fontos helyet vívott ki magának. S ha az unióban eddig több milliárd eurónyi bevételt hozott a ráépülő, úgynevezett engedékenységi politika, akkor ki kérné ma már számon a játékelmélettől, hogy a sakktábláról és a pókerasztalról nőtte ki magát?

Épülő M7-es szakasz. Az engedékenység itt még nem működött.

AZ ÁRULÁS JUTALMA. A kartell-egyezségek sajátos vonása ugyanis, hogy titokban születnek meg, és a tagok többnyire minden dokumentumot módszeresen megsemmisítenek. A hatóságok szinte egyetlen esélye a versenyt korlátozó megállapodás feltárására, ha át tudják törni a tagok között a „hallgatás falát”. Az engedékenységi politika éppen ezen a falon képes rést nyitni azzal az ígérettel, hogy a megállapodásról döntő bizonyítékokat adó kartelltag részben vagy teljesen mentesülhet a büntetés alól. A hazai példánál maradva: a teljes amnesztia csak azoknak jár, akik elsőként nyújtanak „meghatározó jellegű segítséget” a vizsgálat megindításához vagy a jogsértés megállapításához. Bírságuk legfeljebb 50 százalékos csökkentésére pedig azoknak a vállalkozásoknak van lehetőségük, amelyek bár később ébrednek, mégis számottevően segítik információikkal a kartell feltárását. A „jutalom” annak ellenére jelentős, hogy GVH a megállapodásból származó forgalom mindössze 10 százalékát vetheti ki teljes bírságként. A vállalatok számára ugyanolyan anyagi ösztönzésként szolgál ez a kartell feladására, mint a játékelméleti dilemmában szereplő foglyoknak a büntetésük csökkentése (lásd külön). A klasszikus fogolydilemma modelljét azonban a gazdasági élet valósága sok helyen torzítja. A kartell stabilitását a modellben nem létező tényezők segíthetik, így például meghatározó lehet a vállalatok közös múltja, stratégiai elképzeléseik, a már létező vállalati hálók szerkezete, akár még a vállalatok vezetői közötti személyes szimpátia is befolyásolhatja, hogy mennyiben hajlandóak a hatóságokat az összefonódásról tájékoztatni.

Egyelőre idehaza sem beszélhetünk dömpingről. „A magyar cégek csak lassan ismerik fel az engedékenységi politikában számukra rejlő lehetőségeket” – árulta el Szolnoki Péter, a GVH-kartellcsoportjának vezetője. A versenyhatósághoz még csak 4-5 ilyen megkeresés érkezett, és – idő hiányában – befejezett ügyre egyelőre nincs is példa. A multiktól várható azonban, hogy a magyar üzleti kultúrába is behozzák a „bizonyítékszolgáltatás morálját” – állítja a csoportvezető. Annál is inkább, mivel a nemzetközi vállalatok gyakorlatában már teljesen elfogadottá vált az amnesztiakérés ilyen formája. A külföldön kartellbe bonyolódó cégek felismerését híven jelzi, hogy az Európai Unióban az engedékenységi politika (leniency) 1996-os elfogadását, majd 2002-es megújítását gyors és látványos siker követte. Elindítása után alig hat évvel már 80 cégtől kérelmezték büntetésük elengedését a bizonyítékok beszolgáltatása fejében, és a brüsszeli bizottság ezek alapján 16 esetben hozott összesen 2,24 milliárd euró bírsággal járó ítéletet.

ÚJ ÜZLETI MORÁL. Ennek következtében a külföldi vállalatok tanácsadói már felkészültek a kartell-megállapodásból származó hátrányok csökkentésére, s tisztában vannak azzal, mikor és hogyan érdemes igénybe venniük az engedékenységi politikát. Azok a nemzetközi vizeken evező társaságok vezetői, akik vagy saját, vagy versenytársaik gyakorlatában találkozhattak ilyen esettel, fel tudják mérni a következményeket. Amennyiben Magyarországon kartellegyezségbe keverednének, valószínűleg ők lennének az elsők, akik hasznát vennék a GVH ösztönző politikájának. Példáikon a magyar vállalkozók hamar megtanulnák, hogy nekik is követniük kell a példát. Jelenleg nálunk az alkalmazás egyik legfőbb gátja: a „brancsba” tartozó cégek félnek attól, hogy az együttműködés a hatóságokkal társaik kiszorító magatartását idézi elő, vagy más piaci szankciókat von maga után. „Kevesen látják még be, hogy az ilyen büntetőakciók csak a versenyjog ismételt megsértésével hajthatók végre, így a versenyhivatal újfent közbeléphet” – érvel Szolnoki Péter.

Az GVH a kezdeményezéssel mindenképpen úttörő szerepet vállal. „Sajnálatos módon, a játékelmélet kevéssé ismert Magyarországon” – kommentálja Gömöri András, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem matematikai közgazdaságtan és gazdaságelemzés tanszékének docense, a játékelmélet szakértője azt a tényt, hogy az elmélet egyéb hazai alkalmazásáról nem lehet beszámolni. Pedig egy bizonyos típusa akár a hazai közbeszerzéseknél is megjelenhetne. Az elmélet abból indul ki, hogy az állami hivatalok és a vállalatok eltérő információk birtokában vannak, a cégek tudják csak egyedül, hogy egy feladatot mekkora költséggel képesek elvégezni. A költségek felfedéséhez ezért a hivatal olyan pályázatot írhat ki, amely képes megszűrni a jelentkezőket. Tegyük fel, hogy a pályázatban szereplő terméket a vállalatok két különböző – egy alacsony és egy magas – költségű technológiával állíthatják elő. A megrendelő a pályázatban olyan alternatívát kínálhat két megtermelendő jószágmennyiség között, hogy az alacsony költségű technológiával dolgozók egyértelműen más mennyiséget válasszanak, mint a magas költségekkel működő cégek.

A közgazdászok külföldön az antitröszt-politika területén kívül a játékelmélethez folyamodnak a szennyezési jogok, a frekvenciák, illetve a mobiltelefon-licencek kiosztásakor, az elektronikus piacterek kialakításánál, de a betegek kórházak közötti irányításához is készítettek már játékelméleti programot.

ÁGAZATI LICITÁLÁS. A különféle aukciós eljárások és szabályok a játékelmélet egyik burjánzó ágát képezik. Tíz évvel ezelőtt az Egyesült Államokban a távközlési hatóság, a Federal Communications Commission (FCC) a rádió- és a mobiltelefon-frekvenciák összes államra kiterjedő szétosztásában vezette be az aukció intézményét. Az eladás technikájává végül az úgynevezett szimultán, többkörös aukciót tették meg a szakemberek. Ebben egyes városok frekvenciáit egyszerre hirdetik meg eladásra úgy, hogy az érdeklődőknek előre meg kell mondaniuk, a kiírásban szereplő melyik városra kívánnak ajánlatot benyújtani. Minden eladást többkörös licit előz meg, az ajánlatok és az ajánlattevők kiléte titkos, s csupán egy- egy kör befejezése után kerül nyilvánosságra. Ekkor, ha az ajánlattevő túl drágának tartja az egyik város, mondjuk a denveri frekvenciák licitjeit, dönthet úgy, hogy kiszáll az ottani versenyből, és Atlantában teszi meg további tétjeit. A licitálás körről körre egészen addig folytatódik, ameddig új ajánlatok érkeznek bármelyik hullámhosszra.

Bár a licitálókat eltiltották az együttműködéstől, a hatékonyságot több aukció alkalmával rontotta az, hogy a távközlési vállalatok nyílt piaci üzenetekkel jelezték társaiknak, melyik várost akarják mindenáron megkaparintani. Mindezek ellenére az FCC játékelméleti szakértői szerint máig ez a legmegfelelőbb aukciós eljárás.