Ahogy mondani szokás, egy jó és egy rossz hírt kapott a múlt héten Edith Cresson, a Jacques Santer vezette előző Európai Bizottság korrupció gyanújába keveredett francia tagja. A jó hír az, hogy egy belgiumi bíróság úgy döntött, bűncselekmény hiányában nem emel vádat ellene korrupció és hivatali visszaélés miatt. A rossz viszont az, hogy korábbi munkaadója, az Európai Bizottság az Európai Bírósághoz továbbítja ügyét – öt évvel ezelőtt kezdődött kálváriája tehát nem ért véget. Brüsszel annak megállapítását kéri az EU legfőbb jogi fórumától, hogy Cresson az előző, 1999 szeptemberéig hivatalban lévő bizottság tagjaként hivatalikötelesség-köri mulasztást követett-e el, és mint ilyen, méltatlanná vált-e a háborítatlan öregkort garantáló uniós nyugdíjra és az egyéb kedvezményekre. A bizottsági eljárás a belgiumitól eltérően nem a volt biztos büntetőjogi felelősségét, hanem cselekedeteinek közösségi joggal való összeegyeztethetőségét vizsgálta.
Először fordul elő, hogy az unió végrehajtó szerve egyik jelenlegi vagy volt tagjának az Európai Bíróság előtt kell felelnie hivatali ideje alatt hozott döntéseiért. A most 70 esztendős Edith Cressonon – aki Francois Mitterrand elnöksége idején, 1991-92-ben Franciaország miniszterelnöke is volt – egy sor olyan szerződést kérnek számon, amelyeket két korábbi munkatársával kötött, és amelyek kapcsán az Európai Bizottság szerint a „sógor-komaság” és a hivatali mulasztás gyanúja vetődik fel.
SZERZŐDÉS A FOGÁSSZAL. Az annak idején a kutatási, tudományos és oktatási területet felügyelő exbiztosnak mindenekelőtt egy személyes fogorvosával aláírt, 150 ezer eurós megbízási szerződés miatt kell magyarázkodnia. Az élők sorából azóta távozott René Berthelot fogászt a 90-es évek második felében AIDS-szakértőként szerződtette Cresson hivatala, holott – mint egy független szakértőkből álló jelentés még 1999-ben megállapította – „sem képesítése, sem szakmai tapasztalatai” nem tették alkalmassá a feladat végrehajtására. (A másik kérdéses korrupciógyanús esetről mindmáig nem lehet közelebbit tudni.)
Edith Cresson ügye és valószínűsített visszaélései nagy szerepet játszottak a Santer-féle Európai Bizottság 1999 márciusában bekövetkező, idő előtti kollektív lemondásában. Egy, az Európai Parlament határozata nyomán felállított független szakértői testület Cresson néven nevezése mellett azt a lesújtó következtetést vonta le bő öt évvel ezelőtt a vizsgálódásaiból, hogy a testület kezéből teljesen kicsúszott a mintegy 20 ezer alkalmazottat foglalkoztató bizottsági „gépezet” irányítása.
Mivel az akkori oktatásügyi és kutatási biztos hiába került a bírálatok kereszttüzébe, s a sürgetések ellenére sem volt hajlandó lemondani, az egész irányító testületet magával rántotta. Ha a belga igazságszolgáltatás után esetleg a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság is tisztázná az ártatlanságát makacsul hangoztató expolitikust, az bizonyos értelemben a lemondásba kergetett Santer-bizottság rehabilitálását is jelentené. Intő jel persze, hogy a Romano Prodi vezette jelenlegi testület öt éven át tartó aprólékos vizsgálat és gondos mérlegelés után döntött úgy, hogy a volt biztos asszonyt „kiadja” az Európai Bíróságnak.
ROKONOK. Akárhogy is végződik az ügy, már az eddigiek is feltétlenül szakítást jelentettek a múlttal. Annyiban mindenképpen, hogy az Európai Bizottság és a hozzá tartozó intézmények elszámoltatása arról, miként is bántak a rájuk bízott pénzekkel, eddig korántsem volt kielégítő. Ez akkor is igaz, ha – miképpen arra az Európai Számvevőszék évről évre rámutat – a közösségi kasszából származó pénzek nem rendeltetésszerű felhasználásáért elsősorban a tagállamok hibáztathatók, bár tény, az Európai Parlament nagykorúvá válásával és a puritán erkölcsöket valló, átláthatóságot hirdető északi államok 90-es évek közepi csatlakozásával gyökeresen változott a helyzet. Annyira azonban nem, hogy az Európai Uniónak – és nem csak a bizottságnak – a saját portáján ne akadna még bőven söprögetnivalója. Az előző Európai Parlamentben például az érintettek szerint meglehetősen elterjedt gyakorlatnak számított, hogy a képviselők valamelyik rokonukat, hozzátartozójukat ültették be a szakmai tanácsadó stábnak fenntartott – és közösségi pénzből finanszírozott – állásokba. Ha a szabályok ezt kifejezetten nem is zárják ki, a „sógor-komaság” fogalmát azért ez a módszer is kétségtelenül kimeríti.
