Gore Vidal, a mai Amerika egyik legnevesebb és – hazája történelméről írt könyvei okán – igen vitatott írója a minap egy tévévitában azt találta mondani, hogy Bush azért Irakot támadta meg, mert „Szaúd-Arábia és Izrael ügyében, tehát éppen ott, ahol elsősorban lépnie kellene, voltaképpen tehetetlen”. A három dolog kapcsolatáról lehetne vitatkozni, de önmagában véve mind a három állítás igaz.
Ma is vér folyik mindhárom színtéren. Ám a múlt héten az Izrael körüli politikai viharoké volt a főszerep. Ezúttal ugyanis a vita kicsapott medréből, közvetlenül érintve Párizst és az egész Európai Uniót. Sőt, az ENSZ tanácsadó szervét, a Nemzetközi Bíróságot, majd végül a világszervezetet is.
Az új hátteret az a korábbi izraeli döntés szolgáltatta, hogy kivonják a csapatokat a formailag palesztin kézben lévő Gázai-övezetből, és ezzel párhuzamosan falat húznak az államhatáron az izraeli területek és Ciszjordániának az 1967-es háború óta megszállt palesztin területei között, amelyek (a távolabb lévő Gázai-övezettel együtt) a jövőbeni palesztin államot alkothatnák.
JOGOS ÉRVEK. A palesztin vezetés az arab világ támogatásával több mint egy éve tiltakozik a fal ellen. Van jogosnak tartott érvük. A fal több helyen is túllépi az eredeti izraeli határt, és befogja a Ciszjordániában létesített izraeli telepeket. Izraelnek is van jogosnak tartott érve. Lényege: csak a fal védheti meg polgárait a különböző központi politikai akarat által nem ellenőrzött terroristák merényleteitől. A fal 630 kilométeréből 185 elkészült, és ma is tovább épül. De – és ez óriási különbség – az izraeli legfelső bíróság döntése miatt módosított, kevésbé „agresszív” nyomvonalon. A múlt héten az ENSZ-közgyűlés határozata, jóváhagyva a Nemzetközi Bíróság ajánlását, kimondta: a fal építése törvénytelen, és azt le kell bontani. A fal azért tovább épül, mert a közgyűlési határozatnak nincs kötelező ereje. „Cserébe” viszont megromlott az Európai Unió és Izrael kapcsolata, miután, némi huzakodás után, a közösség minden tagállama igennel szavazott a lebontásra. Izrael ENSZ-nagykövete erre mondta: „Milyen pompás, hogy Izrael biztonsága nem az uniótól függ.”
Az utóbbi megjegyzés elsősorban a franciáknak szólt. Közben ugyanis egy igen éles szóváltás mérgezte a két ország viszonyát. Franciaországban él Európa legnagyobb, 600 ezer fős zsidó vallású közössége, de ott él mintegy 4 millió arab is. Már évek óta gyakoriak az antiszemita támadások és merényletek. A legutóbbi féléves mérleg (400 eset) hallatán Ariel Saron miniszterelnök drámai hangú üzenetben szinte menekülésre szólította fel a zsidó vallású franciákat; Párizs őrjöngött, és Chirac elnök azt üzente Saronnak, hogy „nem látják szívesen francia földön, amíg nem ad magyarázatot”. Az izraeli média egy része egyébként úgy véli, a sértett franciák „lobbizták ki” az EU egyhangú szavazatát a fal ügyében, de erre semmi bizonyíték nincs.
TÖBB FRONTON. A Saron-fal körüli hallatlanul szövevényes háború harmadik nagy csatája a terepen dúl. Méghozzá egyszerre két fronton is. Az első az izraeli belpolitika, amely éppen olyan heves és bonyolult, mint mindig, de szereplőinek többsége elfogadja a „fal plusz kivonulás Gázából” stratégiáját. Az egyetlen kényes feladat a veszélyes mindennapokat vállaló, s magukat most becsapottnak érző telepesek tiltakozásának leküzdése.
A második front a palesztin vezetésen húzódik keresztül. Az ellentétek súlyosságát nem is elsősorban Ahmed Korei kormányfő lemondása bizonyította, hanem az a hatalmi harc, amely nyomban kirobbant a vezetésen belül, mihelyst felbukkant az a lehetőség, hogy az izraeli kivonulás – ha egyelőre csak a Gázai-övezetben is – igazi végrehajtó hatalmat ad valamelyik palesztin frakció kezébe. A küzdelem egyik résztvevője Arafat elnök, aki a megszállt nyugati partról, az izraeli hadsereg által körülvett főhadiszállásról próbálja befolyásolni Gáza eseményeit. A másik Mohamed Dahlan, Arafat volt biztonsági főnöke, aki ma egy tiszti csoport élén, szembefordulva volt gazdájával, az övezet jövőbeni urának tekinti magát. Ő és emberei akadályozták meg, hogy Arafat a saját unokaöcsét nevezze ki a Gázai-övezet biztonsági erőinek vezetőjévé. Mégsem tudta megakadályozni a véres összecsapásokat a Fatah fegyveresei és a még radikálisabb Hamasz emberei között.
Saron így a gázai kivonulás tervével taktikai sikert ért el, mert bebizonyította, hogy ma nincs hiteles tárgyalófél a palesztin oldalon. A fal egyidejű felépítése viszont stratégiai borúlátását tükrözi. Bezárkózik, mert nem bízik a béke elérhető közelségében.
