Valószínűleg több oka is volt annak, hogy a Credit Suisse Group igazgatótanácsa június végén hirtelen menesztette John C. Macket a társ-vezérigazgatói tisztségből. A svájci pénzügyi óriás befektetési banki részlegénél, a Credit Suisse First Bostonnál ritkábban jöttek a nagy ügyletek, mint egykor. Kulturális konfliktusok is előfordultak a keményfejű, a CSFB New York-i irodájában dolgozó – korábban a Morgan Stanleynél vezetősködő – Mack és a társaság zürichi vezérkara között. Ám az összes ok között, amelyek miatt mennie kellett, egy különösen fontos volt: az amerikai úgy érezte, hogy a Credit Suisse csak akkor lenne képes prosperálni, ha egyesülne egy másik nagy pénzintézettel, leginkább a Deutsche Bankkal.
LEMARADÁSBAN. Távozásával viszont egy újabb olyan elképzelés futott zátonyra, amely azt célozta, hogy Európában létrejöjjön egy nemzetközi bankgigász. Ez mindenképpen sajnálatos, és azt mutatja, hogy az európai gazdasági egyesülés folyamata még bőven tartogat megoldandó feladatokat. Az uniós országok jó része már évek óta a közös fizetőeszközt használja, s ugyebár létezik egységes monetáris politika is, amelyet az Európai Központi Bank (ECB) irányít Frankfurtból. A június közepén elfogadott uniós alkotmánytervezet szintén tovább erősíti a gazdasági összetartozást. Csakhogy a bankszektort tekintve továbbra is csekély a hajlandóság az országhatárokon átívelő ügyletekre. „A helyzet az, hogy nem történik semmi” – állapítja meg Arnaud de Toytot, a Standard & Poor’s Financial Institutions párizsi ügyvezető igazgatója.
Az egyetlen igazi kivétel Nagy-Britannia. Az országban több olyan nagybank is van – közülük is kiemelkedik a HSBC -, amely jelentős pozíciókat épített ki külföldön, gyakran az amerikai terjeszkedés révén. Néhány kontinentális bankár, például Josef Ackermann, a Deutsche vezérigazgatója a jelek szerint szintén elszánt, hogy nemzetközi fúziókat üssön nyélbe. A nagy többség azonban nem osztja ezt a felfogást. Így miközben az amerikai bankok egyre csak nőnek, az eurózóna pénzintézetei feltűnően kicsik hozzájuk képest. Tíz évvel ezelőtt mind a három vezető német bank piaci értéke messze meghaladta a legnagyobb amerikai riválisokét. Ma a Citicorp kapitalizációja ötször akkora, mint a legértékesebb európai banké, a francia BNP-é. Ami pedig az egykor hatalmas német pénzintézeteket illeti, pillanatnyilag egyedül a Deutsche Bank szerepel az EU tíz legnagyobb bankjának listáján – a tizedik helyen.
ORSZÁGON BELÜL. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az európai bankszektorban úgyszintén példátlan konszolidáció ment végbe – csakhogy szinte kizárólag az egyes országokon belül, nem közöttük. A koncentráció nyomán egyes bankárok, mint Francisco González, a spanyol Banco Bilbao Vizcaya Argentaria elnöke, vagy Rijkman Groenink, a holland ABN Amro elnöke ma már külföldre tekingetnek. Csak az a bökkenő, hogy Európán belül nagyon kemény diónak bizonyul a terjeszkedés. A befektetők mindeddig nem tudtak meggyőződni arról, hogy a nemzetközi fúziók értéket teremthetnek. A kereskedelmi banki szolgáltatásokat a roppant eltérő országos szabályozások és adórendszerek formálják mindenütt egyedivé. Ily módon egy nemzetközi egyesülés általában azt jelenti, hogy mindegyik piacon meg kell tartani az oda kitalált pénzügyi termékeket. Továbbá miután az európai bankok fiókrendszerei nincsenek átfedésben egymással külföldön, egy fúzió után nem könnyű csökkenteni a költségeket.
A NAGYOBB JOBB. A vállalati banki szolgáltatásokban azonban nagyon is számít a méret, mivel egy Siemens vagy Vodafone kaliberű ügyfelet az érdekel, hogy az illető bank globálisan tevékenykedik-e, és képes-e lenyelni a kockázatokat. A nagyobb értelemszerűen jobb is, amikor értékpapírok jegyzéséről van szó, és ez az oka annak, hogy Európában az ilyen ügyletekben az amerikai megabankok legyőzik itteni riválisaikat. Amikor pedig a nagy nyugdíjalapok a tőzsdei gyengülés idején kénytelenek jelentős részvénycsomagokat eladni a fizetőképességi kritériumok teljesítése érdekében, a kockázatot csak a mély zsebű pénzintézetek tudják vállalni.
Mindezek fényében a tisztviselőknek az ellenzés helyett sokkal inkább ösztönözniük kellene a konszolidációt. „Az európai kormányoknak és banki vezetőknek muszáj megérteniük, hogy nem lehetnek többé protekcionisták. A függetlenség és a nemzeti jelleg megőrzése nem jó opció” – jelenti ki Gary Parr, a Lazard elnökhelyettese, a bankfúziók specialistája. Tény azonban, hogy komoly visszahúzó erők eltökélten meg akarják akadályozni a konszolidációt. Ha nem így volna, John Macknek sem kellett volna idő előtt megkezdenie nyári szabadságát.
