A kutya még hagyján, de az ember mindenestül egy „Gewohnseitstier”. Ilyen szokásos rituálé nálam több évtizede (meg apámnál már a harmincas években) nyáron az Adria. Mégpedig a horvát Adria, mert ehhez hasonlítható tenger, part és szigetvilág sehol másutt nem létezik, beleértve a Cote d’Azurt és Floridát (Maldívia kivétel). Régen Korcula volt a fő sziget, most néhány éve Rab. Itt van együtt az egész család, három unokával.
Rituálé a Sonka-öböl, fölötte a Kurelic család erdővel övezett birodalma, a két tengerre néző apartmannal, az unokák kedvenc Ivo bácsija. Aki mindent tud a tengerről, és akinek kétmotoros batárját mindig kibéreljük, ezzel csalinkázik velünk a szigetek között, öbölről öbölre, komótosan battyogva, mert így lehet igazán élvezni a tájat meg a tengert. Csak sajnálni tudjuk a száguldozó lóerők csodajachtjait, hisz’ utasaiknak fogalmuk sincs, mi a jó a szelíd, lányos Adriában. Például az, hogy Ivo elvisz a legjobb octopus-lelőhelyre, alászáll a mélybe egy szál szigonnyal, és már hozza is a megtermett, titokzatos polipot, szegényt, melyből estére pompás polipsaláta lesz. Vagy a Delfin-sziget felé navigál, sirályok és albatroszok ember nem lakta támaszpontjára. Szeret bennünket az Isten, mert felbukkan egy delfincsapat, szabadon még nem láttam őket soha, hihetetlen élmény. Mitikus lény, szereti az embert (legalább valaki). Az ókori Ariont, lesbosi költőt, akit a kalózok a tengerbe dobtak, a monda szerint egy delfin vette hátára, és tette partra. Most is odajönnek, egészen közel hajónk oldalához, táncolnak és bukfenceznek, elmondhatatlan kedves a simogatni való fejük, mindig nevetnek, huncut szemükkel kipillantanak ránk, hogy tetszik-e a mutatvány. Párom már indul, hogy beszáll hozzájuk a vízbe, de Ivo nem engedi, mert a delfinek közelében olykor cápák portyáznak. Mikor a vidám társaság elvonul, boldogságot hagynak maguk után.
Hihetetlen sziget ez a Rab. (Akárcsak a többi sok száz.) Szárazföld felé néző oldalát csontig leborotválta a bóra, kicsapva a növényirtó sós tengeri permetet, első ízben a kompon jövet deprimáltan azt gondolja az ember: nyaralni itt? Majd a belső oldalán egyszer csak buja, zöld paradicsom tárul elénk, erdők, olajfaligetek, szőlők. „Fővárosa” pedig (az egész szigetet körülbelül 9 ezren lakják) elbűvölő hangulatú, élő múzeum Krisztus előtti maradványokkal. Augustus császár aranykorából származó városfallal, kora középkori templomokkal, röneszansz palotákkal. És mindenekelőtt a nyüzsgő, jókedvű, az éjszakákat is kiélvező, bazáros, tarka kikitőéletével. (És sajnos rengeteg asszonydelejező ékszerészboltjával, utcán árusító ékszerötvösével!)
Rab sziget rituáléihoz tartozik egy-egy vacsora lakóhelyünk öbölparti éttermében, melyet szintén a dinasztia működtet. Olyan kalamárit, mint az övék, sehol a világon nem ettem még, pedig kedvencemet igencsak sokfelé próbáltam már. Kielemezhetetlen előpácolás és fűszerezés előzheti meg a grillezést (mediterrán titok), és utána olyan sötétre, füstös ízűre pirítják, hogy egyedülálló élményt hagy a szájban. Való hozzá eredeti ízesítésű paradicsomsalátájuk, s tálalnak mellé párolt mangoldot meg főtt krumplit. De leginkább friss fehér kenyérrel ajánlom, az a sötétpiros, füstös íz így érvényesül igazán. Előtte nem árthat előételnek némi polipsaláta, majd egy rákkrémleves, de mindez csak arra jó, hogy izgalmasan késleltesse a tintahallakoma gyönyöreit. Helyi száraz borral, hol fehérrel, hol vörössel locsolva, majd a végén a vendéglő ráadásaként kihozott, csekély fél vizespohárnyi grappával leöblítve a botrányos zabálást – az ember úgy érzi, a boldogság néhány delfinen és néhány kalamárin múlik. (Csak nem szabad összetéveszteni, melyikben gyönyörködik érzelmes természetbarátként, és melyiket grillezi élveteg kannibálként az ember.)
