Tülekedés a baloldalon

Gazdaságpolitikai kérdések határozzák meg a leginkább a nyugat-európai demokráciák többségében a pártok versenyét: alapvetően ezek mentén minősül valamelyik párt jobb- vagy baloldalnak, s a választók pártpreferenciái is ezekkel a véleményekkel mutatják a legerősebb összefüggést. Mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon – más közép- és kelet-európai demokráciákhoz hasonlóan – korántsem ez a helyzet?

Hogyan lehet az, hogy miközben a választók számára a gazdasági ügyek minden más közéleti témánál fontosabbak, pártválasztásukat mégis az olyan szimbolikus kérdésekben kialakított vélemények határozzák meg, mint a határon túli magyarok támogatása, az egyházak társadalmi befolyása, vagy még inkább a kommunista múlthoz való viszony?

LÁZMENTESEN Egyelőre nem sok jele van annak, hogy június 13-án újra választás lesz Magyarországon. A Medián kutatása szerint alig több mint egy hónappal a választás előtt a lakosság fele mondta azt, hogy biztosan elmenne szavazni az európai parlamenti választásra. Ha abból indulunk ki, hogy végül azok mennek majd el, akik azt biztosra ígérik és tudják is, hogy melyik pártra szavaznának, akkor a jelenlegi állás szerint 43 százalékos lenne a részvétel az EP-választáson. A korábbi hónapok adatai azt mutatták, hogy a kisebb részvétel a kormánypártoknak kedvez, mert a Fidesz szavazóit a magyar parlamenti választásnál jóval kevésbé „érdekelte” az európai parlamenti voksolás. Most úgy tűnik, a részvételi arány nem befolyásolja a pártok versenyét, májusban ugyanis már nem volt érdemi eltérés a különböző pártállású szavazók részvételi hajlandóságában. Ennek ellenére mostanra a korábbiaknál jóval kiegyensúlyozottabbá váltak az erőviszonyok. Bő egy hónappal a voksolás előtt a választani tudó „biztos” szavazók 51 százaléka szavazott volna a Fideszre, 38 százalékuk az MSZP-re és 7 százalékuk az SZDSZ-re – így a konzervatívoknak 13, a szocialistáknak 10, a liberálisoknak pedig 1 mandátuma lenne az uniós törvényhozásban.

Részben azért, mert míg ezekben a kérdésekben elég világos a pártok álláspontja, addig a gazdaságpolitikáról ez korántsem mondható el. A pártprogramoknál is ellentmondásosabbak azonban a szavazók gazdaságpolitikai attitűdjei. A Medián bő egy évtizede végzett kutatásai rendre azt mutatták, hogy a magyar közvélemény egyszerre támogat egymással összeegyeztethetetlen dolgokat: a szabad piacgazdaság megszilárdítását, azt, hogy az állam szabályozza az árakat és a béreket, hogy csökkentsék az adókat, de az állami kiadásokat is, és hogy növeljék a jóléti kiadásokat, támogassák a válságba került iparágakat. Ha mégis valamilyen „rendet szeretnénk vágni” ezek között a vélemények között, akkor azt mondhatnánk: a magyar lakosság túlnyomó többségére a paternalista gondolkodás jellemző.

A különböző gazdaságpolitikai kérdésekben vallott álláspontok csak viszonylag szerény összefüggést mutatnak a pártpreferenciákkal. Az elmúlt tíz évben az egyetlen viszonylag stabil összefüggés az volt, hogy a liberális pártok (az SZDSZ és az 1994-es Fidesz) szavazói az átlagnál nagyobb mértékben támogatták a privatizációt, és kevésbé a piaci viszonyokba történő állami beavatkozást. Ezt leszámítva azonban a gazdaságpolitikai baloldalon „tülekednek” a pártok. A pártpolitikai értelemben vett bal- és jobboldali szavazók attitűdjei ebből a szempontból nem nagyon különböznek – náluk már csak a pártpreferenciával nem rendelkezők támogatnák nagyobb arányban a gazdaság állami „megregulázását”. Sajátos összefüggés viszont, hogy a privatizációt minden esetben az aktuális kormánypártok támogatták a leginkább, feltehetően azért, mert a mindenkori ellenzékiek inkább hajlanak arra, hogy egyenlőségjelet tegyenek a korrupció és a magánosítás közé.

Mivel a választói táborok véleménye a gazdaságpolitikai attitűdökben alig különbözik, a választói döntéseket nem az határozza meg elsősorban, hogy melyik párt milyen álláspontot képvisel a különböző ügyekben, hanem az, hogy mennyire mutatkozik ezekben „szakértőnek”.

A gazdaságpolitikai célok közül a jóléti kiadások és a nyugdíjak növelését az elmúlt évtizedben mindvégig leginkább az MSZP-hez kötötték az emberek, ennél valamivel kevésbé erőteljesen kötődik a gazdaság általános fejlesztése (1998 óta) a Fidesz imázsához. A lakosság gazdasági terheinek mérséklését elsősorban mindig a választáson győztes ellenzéki pártokhoz kapcsolták, míg a privatizációt a leköszönő kormánypártokhoz. Az adócsökkentés a 2002-es választási kampányban jelent meg először politikai vitatémaként. Akkor a legtöbben az MSZP-hez asszociálták ezt a témát, mára azonban a közvélemény inkább „adónövelő” pártnak tartja a szocialistákat, és egyértelműen a kisebbik koalíciós pártot tekinti az adócsökkentés „témafelelősének”.

Az, hogy a Medgyessy-kormány megalakulása óta a korábbi éveknél jóval több gazdasági témájú vita került fel a politikai napirendre, hatással lehetett a közvéleményre is. Annyi bizonyos, hogy míg 2002-ben a többi választási évben tapasztaltnál is többen támogatták, hogy az állam szabályozza az árakat és béreket, most májusban már jóval kevesebben voltak ezen a véleményen. Az igazi változás azonban az, hogy kezdenek kikristályosodni a gazdaságpolitikai véleménytípusok. Míg 2002-ben még egyértelműen pozitív volt a kapcsolat az adócsökkentés, illetve a nyugdíjak és a szociális juttatások növelésének a helyeslése között – magyarán az emberek egyszerre akarták mind a kettőt -, mára ez a viszony az ellentétébe fordult, mint ahogy ma már az állami kiadások csökkentésének az átlagon felüli támogatottsága is az állami gazdaságirányítás elutasításával jár együtt.

A gazdasági attitűdök belső ellentmondásának mérséklődését az is elősegíthette, hogy a lakosság – kis túlzással – a saját bőrén tapasztalhatta meg: az ország gazdasága nem tud egyszerre minden igénynek megfelelni. A Medián hosszú évek óta végzett kutatásai során korábban egyszer sem fordult elő, hogy a lakosság gazdasági közhangulata olyan optimista legyen, mint amilyen a Medgyessy-kormány hivatalba lépése és a 100 napos program beharangozása idején volt, ám még soha nem fordult olyan drámai mértékben pesszimista irányba, mint először 2003 nyarán (a forintválság és az áfaemelés bejelentésekor), majd pedig 2004 januárjában (a pénzügyminiszter-csere, áremelések, lakáshitel-kedvezmények megkurtítása idején).

Persze ennek ellenére a relatív többség úgy érzi, hogy az elmúlt két évben az életszínvonal növekedése elmaradt attól a szinttől, amit a gazdaság teljesítőképessége lehetővé tett volna, és azon sincs mit csodálkozni, hogy az életszínvonal növelését tartják a legtöbben a legfontosabb gazdaságpolitikai célnak. A tudatosodás jeleként értelmezhetjük viszont, hogy a lakosság számára fontos további célok közül a munkanélküliség csökkentését a leginkább a túlnyomó részben keresőképes korú Fidesz-szavazók, az infláció csökkentését a csaknem 50 százalékban nyugdíjasokból álló MSZP-szavazótábor, az adóterhek mérséklését pedig a fele részben a legmagasabb jövedelmi negyedbe tartozó SZDSZ-szavazók támogatják a leginkább.